„. . . s nem, bírjuk, legalább ismereteink mai állásában nem, előre látni, hogy valamely új kombinatiónak mi lesz az eredménye, valamíg végre nem hajtók azt a bizonyos kísérletet.”
J. S. Mill, 1843.

Az alábbi írás egy 1979-ben, Kiskunhalason indított városkutatás résztapasztalatait összegzi. A Bács-Kiskun Megyei KISZ-bizottság és a megyei tanács felkérésére egy kisváros fiatalságának, élethelyzetük, értékrendjük és lehetőségeik körének feltérképezésére vállalkozott Kamarás Iván, Varga Csaba, Bánlaky Pál, Keresztes Ágnes, Csató Károly és Hatvani Dániel. Az ő interjúkészítő segédmunkásukként, s később a ku­tatást egymagam folytatva találtam rá arra a problémakörre, melyet a féros egy megbúvó, latens kisebbsége kapcsán kellett végiggondolnom, iratkozási alapom e kisváros nyilvántartott értelmiségének mintegy tíz százaléka, valamint több korosztályi és szubkulturális csoport, melyek­re egy sajátos mentalitású, közéleti hajlandóságú, regionális érdekeltségű civiltársadalmi mozgalom kibontakozásának lehetőségét látom.

A duális társadalomkép érvénytelensége

A kultúra történetéből eredeztetett társadalmi modellek rendszerint a szokások és tradíciók szférájában fogalmaznak politikai magatartások-főt identitástudatról, közösségi összetartozásról. Ezeket a historikus miieteket” azonban módja van semmibe venni az új világ építésére, állandó változásra, a forradalmiságra berendezkedő társadalomirányításnak, mind az országos, mind a lokális színtéren. Igaz ugyan, hogy szokástisztelet és hagyománytartás nélkül képtelen a vezetés a tömegek számára érvényes „aspirációs minták”, adekvát boldogulási utak kijelölésére, viselkedéseszmények vagy életformamodellek közvetítésére, de ez jobbára csak akkor szokott kiderülni, mikor az egészséges tradíciók hiánya már életvezetési zavarokat termel ki a felnövekvő generációkban ­vagy életútválságokat okoz korosabb nemzedékeknél.

A szocializáció és az adaptálódás zavarai folytán korántsem alakul ki a fiatalokban lokális identitástudat, ráadásul a szerves kötődés kifejlesztése, mint igény hiányzik az eseménytörténeti szintű történelemokta­tásból, pályaorientációból. Nem véletlen hát, s nem „bajkeverő” korosz­tályi megnyilvánulás jele, hogy a kisvárosi fiatalok jelentős tömegei nem mutatnak kooperáló kedvet, részvételi szándékot településük társadalmi fejlődésében. A halasi fiatalok több korcsoportját vizsgálva Kamarás Ist­ván, Varga Csaba, Keresztes Ágnes és Csató Károly is arra a következ­tetésre jutott, hogy életuntak, eligazodásképtelenek, céltalanok, mozgalomidegenek és hedonisztikus-életélvezeti alapállásúak, legalábbis többségükben. A városvezetés és a megyei KISZ-apparátus, bár felszí­nesen cáfolta csupán, mégsem fogadta el e rémítő összképet, így a halasi kutatás eredményeinek közzétételét leállíttatta az első két cikk megjele­nése után. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy amíg a szociológiai kuta­tás tartózkodott attól, hogy mozgalmi naivitással ujjongjon az ifjabb ge­nerációk szocializmusépítő aktivitásán, addig a távlatos perspektívátlan­ság mögött, a pszichés mélyrétegekben megbúvó, intim szférába szorult „akaródzások” betájolását is mellőzte.

A vélekedések és hitek, affinitások és célképzetek, az identitások ét-mentalitások elemzése kétségtelenül bizonytalan terep ma még a társa­dalomkutatásban, s a mentalitástörténeti munkákból látnivaló, hogy ez bizonnyal még sokáig csupán visszatekintő, retrospektív tudományte­rület lesz nálunk. Azonban a városszociológiai, történeti antropológiai kutatások mégsem élhetnek meg nélküle. Minden társadalmi átalaku­lás, akár zuhatagszerűen, akár zárványoktól meglassulva, de módosítja valamelyest a közösségre, a nemzetre és a kultúrára irányultság formáit, tartalmait. A legutóbbi évek politológiai elemzései fényt vetettek arra is; hogy a hazai modernizálódás folyamatában meglehetősen kiszámítha­tatlan módon jelentkeztek a politikai rendszer kisebb-nagyobb reform­ját sürgető mozgolódások. Az ellenzéki, az ifjúsági, a marginális zónák­ban számos, eddig még föl nem tárt szerveződésforma nyilatkozott meg az elmúlt időkben, s a helyi társadalmak, az érdekek, a hierarchiák föltá­rása ma már pontosan jelzi, hogy lehetetlen azt a primer társadalmi kép­letet fölállítani, melyben hatalom és nép, állam és alávetettek állnak egymással szemközt. A halasi kutatás publikált tanulmányaiból is egy ilyesfajta duális modell kandikál ki, mely pótlólagos vizsgálódásaim sze­rint messze nem áll sem a halasi, sem általában a hazai társadalomra.

A társadalomanalízist, az adott kor kritikáját vállaló publikációk ki­mutatták már, hogy az állam és a politikai technikák hegemón működé­se mellett a civil társadalom is szerveződésformát kapott, hovatovább al­kupozíciókat is nyer. A közfelfogás általában kétpólusúnak gondolja a társadalom egész működését, s hosszú ideig a társadalomtudomány is egyik oldalon az állambölcsesség és az irányításképesség, másik pólu­son pedig az önkormányzatra áhítozó nép kétpólusú társadalmát mutat­ta föl. Mindez persze eredmény volt az egycélú, egylendületű társada­lomképhez viszonyítva. Ma már azonban belátható mindkét póluson az érdekek sokfélesége, a széthúzó vagy konfrontálódó törekvések bom­lasztó, egységrontó hatása. A duális társadalomkép nagy hibája ráadásul, hogy nemcsak a párt + állam/ társadalom hamis ideológémáját erősíti, de ilyen módon egyszer s mindenkorra legitimálja az államot, melynek pedig minduntalan bizonyítani kellene uralmi elveinek jogosságát, gyakorlatának etikáját. Továbbá a kétpólusúság kalitkába zárja a jóváhagyó magatartások mellett megképződő alternatív, szubkulturális autonómiateremtő törekvéseket, megköti ezek mozgásszabadságát is.

A társadalom rétegzettségét szimpla „stratifikációs” vagy „mobilitás”- képletekben definiáló szcientista magyarázatok azért nem érvényesek önmagukban, mert többek között hiányzik belőlük egy szociálgeográfiai metszet, vagyis a területi és a lokális folyamatok belátása, kiszorul a vizsgálatokból, a mentalitások világa, s nem kap teret az etnikai, társadalomlélektani, csoportpszichológiai jelenségek feltérképezése sem. Az utóbbi évek helyi társadalomkutatásai, felhívták ugyan a figyelmet a territoriális, lokális sajátosságokra, kimutatták az erőltettet ütemű iparosítást, népességáramlás és urbanizálódás egészségtelen változatainak következményeit és megfogalmazták a tradíciókat felszámoló uralmi hierarchiák nyomorító hatását is, de ép a közéleti szerepvállalás, a politikai szocializációs szféra, az értékválasztások és jövőképek terén keveset mondtak eddig. A városszociográfiai- szociológiai kutatások sémája szerint egyfajta „műveltségtérképet” rajzoló halasi kutatócsoporttól mindenekelőtt abban távolodtam el, hogy sem a duális modellt, sem a priméren külsődleges értéktartományokat nem tekintettem lényegi kifejező eszköznek. Helyette a halasi helyi társadalomban koránt sem egyértelműen jogfolytonos, viszont még kevésbé egyértelműen asszimilálódott kiscsoport felé fordultam: a halasi kunok etnikai csoportja ugyanis valószínűleg sokkalta jelentősebb szerepet játszik a lokalitás az identitástudat megképződésében, mint azt történeti források vagy empírikus felmérések alapján sejthettük volna. (belejátszott a kun-téma félretevésébe az is, hogy a város jeles monográfusa cáfolja a kunok megmaradását, lakófolytonosságát a városban.) A felülről telepített iparral a városba áramló, s ma már a város agrártradícióit is ipari-szolgáltatás jellegűvé változtat munkásság létszámarányai, s az értelmiség viszonylag jelentős száma is elfedték ennek a kisebbségi csoportnak helyzetét, érdekkörit, így annak idején arra rá sem leltünk a táj egységi karaktert évszázadokig meghatározó kun etnikai maradványokra.

Már a tanácsköztársaság idején is csupán a régi öregek tudtak valamennyit a kunok türk nyelvéből, s ha a kiskunsági értelmiség nem fogott volna hozzá, hogy adott politikai feltételek között a redempciós összeget visszakövetelje a kommünben való részvételért cserébe, akkor talán ma már valóban múlt idő fedné a kunok kilétét, és a helyi ifjúság tényleg csak holt hagyományként értesülne, vagy nem is értelsülne a város klasszikus korszakának modelljeiről. Márpedig ebben a kisvárosi ifjúságben megvan a lehetősége annak, hogy rétegelidegenültségét valamely tradíció élesztésével haladja meg, s erre az életvezetési nyelvekben konzervatív, de roppant hagyományhű és konok kunok tradícionális magatartásmintái kiválóan alkalmasak. Nem állítom persze, hogy a dezintegrálódott, terét vesztett másod- és harmad generációs parasztpolgárfiak (vagy új telepedésük munkásfamíliák csemetéi) a közeljövőben visszaperlik az önkormányzat, a territoriális függetlenség, a közjogi ki­váltságok többségét, de az, hogy az uralmi logikáknak ez a korcsoport nem óhajt manapság behódolni, talán már jelent annyit, hogy az intézményesen fölérendelt oktatási-közművelődési-politikai bürokrácia túl­tengését ellenérzésekkel veszik tudomásul, s a „felnőtt világ” elutasítá­sával korszakos plattform kialakítását, új identitástudat megképződését segíthetik elő.

A duális társadalomképlet tehát a halasi valóságban legalábbis három-, de inkább négypólusúvá vált, pedig alig bizonyos, hogy több lenne e városban az etnikai tradícióból, mint a tájegység rokon eredetű te­lepülésein.

Lokálhistória — avagy történeti fényfogyatkozás és napkelte?

A nyugati városantropológiai kutatások mintegy évtizede megfogalmaz­ták már a modern társadalomszerkezeti formációkból kirekesztettel marginális helyzetében keletkező mítosz jelentőségét. A kisebbségi sorsba szorultak, a modern integrációkban politikai szerepet kivívni képtelenek „fényes elszigeteltsége” nem ismeretlen jelenség a történe­lemben. A halasi társadalom a területrendezési-közigazgatási basáskodások idején veszítette el integritását. A tradicionális mezővárosi létből a modern ipariba való átmenet során a harmincezres kisváros partikulari­tásba, kollektív marginalitásba süppedése, történelmi szerepcsökkenést éppúgy nem fájt semmiféle hatalomnak, mint a körülötte lévő tájegysé­gi-történeti tér zsugorodása. A hazai modernizáció nagy centrifugális mozgásfolyamatában a nagyméretű szervezetek és a központi utasításra épülő hierarchikus rendszer működése valószínűleg nem tudott, s bi­zonnyal nem is óhajtott szerveződési teret hagyni az autonóm közössé­gek bátortalan sokaságának. A vidék kizsákmányolása, történelmi kolonizálása egy „gondoskodónak” tetsző állam politikai eszköztárával — nem a második világháború utáni túlcentralizált intézményrendszerrel köszöntött be először ezen a tájon.

A hazai politológiai irodalomban rendre „ejtőernyősnek”, „idegen­légiósnak” nevezett, felülről delegált kisvárosi vezetés szinte minden te­lepülésen megtette a magáét a helyi értékrend fölborításáért, a függősé­gek és kiszolgáltatottságok intézményes biztosításáért, s ennek során a helyben idegen, betelepült vezetők példázatosan közreműködtek a loká­lis érdekek tompítása, a tradicionális értékek pusztítása terén. A helyi társadalom, s esetünkben a halasi népesség, különösen nehezen tűrte a kívülről jött beavatkozás kezelhetetlenségét, s a „telepítettek” ellen front nélküli harcot vett föl. A háború utáni, konszolidációban született nemzedékek már csupán arra ébredhettek, hogy nyílt szó nélküli feszült konfliktusok terében szívják a telepített ipartól megrontott levegőt A szolidaritás és a kollektív formák kiölése, az individuális helyzettudat pusztítása során életmódminták tucatjai születtek ebben a korszakban, melyek semmiképp sem elfogadható normákat hordoztak. Például a ha­gyományos, magabízó parasztpolgári mentalitást intézményesen pusztító új normák, követelmények igazándiból semmilyen érvényes pozitív hintát, semmiféle becsülhető értékteret nem teremtettek — viszont megszüntették a kisvárosi nyilvánosság fórumait, fölszámolták szerve­zett és spontán emberi közösségeit, betiltották a piacérzékeny magatartások értékesülését etc. Következőleg a helyi értelmiség java része, a példaadó vagy eszmehordozó kulturális elit mielőbb „dezertált”.

A nacsalnyikok helyett Halas is értelmiségi tömegeket exportált a megye vagy az ország központjába, s maradt a város a hasznavehetetlen „tiszti­karral”, a lokális szellemet egyre több betelepítéssel „feloldani” szándé­kozó törekvésekkel, s a frizsiderszocializmus fogyasztói paradicsomát megteremteni vágyó ideológiával. A helyi társadalom, s főleg a karakte­resebb, hagyományait, kardos kun mivoltát génjeiben őrző szerves ér­telmiség és polgárparaszti demokrata réteg nem tudott mit kezdeni ezekkel az új dimenziókkal. A város jogi, közigazgatási, piaci, gazdálko­dási privilégiumai fél évezredesek voltak, az ellenerőt karddal ritkító mentalitás pedig milleniumát élte már, mikor megjelent Kiskunhalason a függetlenséglátszatokat kiosztó, felülről megváltani akaró attitűd és in­tézményrendszer. A nemzetiségi vagy kisnemzeti mentalitások között Jól ismert sértettségi-gravaminális politika, vagyis a csöndes elszige­teltségbe, illegalitásba vonuló lakópolgári magatartás ekkor kezdte fel­ölni fejét, mintegy válaszként a „homo industrialist” megteremteni hi­vatott helyi hatalom monolit elveire, átölelő gesztusára. A magánéletbe avatkozó „közéletiség”, az interperszonális kapcsolatokat korlátozó szabályozottság kihatott a nevelési elvekre, a családi életmódmintákra is. A halasi középiskolai tanárok folytonos panaszkodásai a diákok világné­zet-nélküliségéről, hivatásnélküliségéről, céltalan és életélvező világfel­fogásáról, nem csupán korjelenségre, általános jellemvonásokra utal-, hanem az értékrend olyan megromlására is, amely kedvezőtlen életmódfolyamatokhoz, növekvő devianciához, fokozott veszélyeztetett­hez és halmozottan hátrányos társadalmi helyzetekhez vezet. Ennek perspektívátlanságnak bizonyosságával hagyja ott a várost, aki teheti, aki személyesen vagy családi örökségként átélte a helyi társadalom „fényfogyatkozását”, aki körül még talán beszélnek a polgári öntudat-a történelemviselt nemzedékek magabízó erejéről, de ennek már hí­vagy nyomát is alig találja.

Az emancipálódni törekvő helyi társadalom azonban nem múlt ki végleg. Az utóbbi évtizedben nemcsak fővárosi értelmiségi kiscsoportok, hanem a helyi társadalmak falusi, külterületi, kisvárosi vagy lakónegyedi népessége is egyre több védekező taktikát, egyre furmányosabb viselkedésmintákat keltett életre, melyek az állammal, a politikai uralomformákkal szembeni védekezésnek és hatalom-visszavételnek sokszínű alakzataiban erősödtek helyi politikává. A központi rendelkezéseket kijátszó végrehajtó apparátus ugyanúgy megfellebbezi, szabotálja a hiperközpontosított szervezetrendszert, mint a pártelvű uralom működését. Az intézményigazgatókból, államigazgatási apparátusvezetőkből és vá­ri pártbizottsági tisztségviselőkből kumulált helyi hatalmi kör ellen az utóbbi évtizedben annyi oppozíció kelt életre, amennyit a helyi polgárság a XVI—XVIII. században összesen sem produkált. A szokásjogi alapon megőrzött kapcsolati hagyomány, a zártan is működésképes infor­mális információs rendszer, az értékelvekben megmaradt (töredékes, de karakteres) „halasi öntudat” ebben az időszakban kísérelte meg a kollektív oppozíciót a megalomániás ipartelepítés, az eszetlen környe­zetrongálás, a gazdasági tervszerűtlenség, a kulturális gyarmatosítottság, a politikai térfélről való kiszorítottság ellenében. Tömegerejű tilta­kozás a pusztulásra ítélt kétszáz éves temető mellett, kollektív lázadás a településrendezési tervek ellen, kemény cselekvőkészség a helyi sajtó, tévé és rádió megteremtése érdekében, tüntető távolmaradás a manipulatív kultúra csarnokaiból, az ifjúsági szervezet önkielégítő puhányságától, a közéletinek csúfolt „fórumokról” stb. — mind-mind a civil társa­dalom lassú megképződésének ígéretét jelzik. Ez a civil társadalom a maga konfliktustűrő képességével, rugalmas kompromisszumkészségé­vel és hatalomellenes identitásban megszerveződő törekvéseivel már nem ragaszkodik intézményesített jogokhoz (miként a szokásjogokkal élő elődei sem tették), s nem felülről várja a reformlehetőségek megfo­galmazódását. Hanem szilárdan őrzi a kooperáció szabályai szerinti raci­onális együttműködés elveit, de elvárja ugyanakkor a köznapi érdekér­vényesítés, akaratkifejezés bevett módjainak szabad gyakorlását is. Emiatt nem törekszik „jóba lenni” szervezetekkel, nem fontoskodja ma­gát direkt politikai játéktérre, s nem is hiszi el a szervezettség és a vezetettség karizmatikus eszméit. Helyette a kisebbségi létre és alárendeltsé­gi tudatra oly gyakran jellemző fényes elszigeteltségbe vonul, s „föld­alatti” munkára fordítja energiáit. Persze nem a helyi hatalom stallumait igyekszik gyengíteni, mert erre képtelen is lenne, s nem a városveze­tés nyílt oppozícióját vállalja, hanem befelé fordulva, endogén módon próbál újraéleszteni egy másik értékrendet. Azt, amelynek letűntéről a városvezetés fél évszázada beszél már, mert az etnikai tudat szívósságá­ról, genetikus gyökereiről halovány fogalma sincs.

Ennek a másik értékrendnek olyan pillérei vannak, mint a helyi tu­dat ébresztése, a lokális érdekek megfogalmazása, a megyei fennhatósá­gok kicselezése, a tárgyiasult és szellemi értékek megbecsülése, az irra­cionális „városfejlesztési” elképzelések nyílt kritizálása, a régi minősé­gek visszalopása, a világképek és jövőtervek más értékdimenziók sze­rinti megfogalmazása, a régi magatartástípusok mintaként állítása stb. Nem intézményreformot követel csupán ez a „másként gondolkodó” he­lyi csoport, hanem életformareformot S nem az irányítási szféra direkt ellenőrzésére törekszik, hanem — ha úgy tetszik — neoromantikus vagy utópikus orientációk kiépítésére, melyek hosszú távon sokkal „veszélye­sebbek” a hatalom számára, mint a közvetlen részvételi formák (melyek igazi beleszólással ritkán érvényteleníthetik a helyi igazgatási-politikai döntéseket). Vagyis egy olyan civil társadalom létrejöttének lehetünk itt tanúi, mely nem a fennállóval szembeni össztársadalmi összefogásra, te­hát a hatalom kontra nép képletre épül, hanem az öntudatosodás, az identitásmegtalálás eszközével magát a lakópolgárságot is megosztja, s kikristályosítja a közömbös szürke massza és a politizálódni képes pol­gárság kettéváló csoportjait.

Nos, ennek a lassacskán öntudatára és harcmodorára ébredő helyi érdek- és értéktudatnak hatókörébe kerül napjainkban a helyi fiatalok korcsoportja. A közösségi elkötelezettségeket normatív egységbe állító Ifjúsági és társadalmi eszmék ma már érvénytelenek a fiatalabb korosz­tályok számára, s nem véletlen nagyarányú vallás- vagy szektakereső törekvésük, szubkulturális bezárkózásuk, deviális hajlandóságuk: szük­ségük van egy használható, életképes és érvényes korképre, melyben nem a nagypapa kommünkori érdemjelei a meghatározóak, hanem a kortárs csoportok, vagy szimpatikus értékminőségeket felmutató egye­lek. Nem fegyverként használják az alulról szervezett mozgalmat, nem pártosodásra ambicionálják egymást, hanem a privát szféra értékeinek megőrzésére és átadására, cseréjére és átörökítésére. Ha védekező volt ez a társadalmi közeg ez idáig, aktív lesz ezután, szociokulturális identitásának megteremtése segítségével A „haladáseszmények” tartalmá­nak megkérdőjelezése, a régi tartalmak rekonstruálását tiltó hatalmak kiszorítása itt a távlatos cél. Egy posztmateriális értékrend ez, melynek ideológiája persze fentről megkérdőjelezhető, „izmusoktól” való távolsá­ga miatt pedig komolytalannak mondható.

Ámde nézzük csak meg, milyen közegben és milyen ideológiával működik ez a civiltársadalmi szféra?

Amikor a városkutatásban tengernyi kallódó fiatalt, életélvezetre beállított életmódfelfogást, tudatlanságot és elidegenedettségét talál­unk, nem fedeztük föl rögtön a város szellemi exportját, nem érzékel­tük nyilvánvaló megoldásként a szorító kisvárosiságból menekülők ter­mészetes, egészséges viselkedését. Sőt: nem akartunk túlságosan nyílt Összefüggést látni a „disszidensek” és a belső emigrációba vonulók magatartásmódja, valamint a társadalmi és mentális környezet nyomasztó volta között. Pedig ha egy másik Bács-Kiskun megyei város másfél ez­res diáklétszámát megfaggató felmérés (Gál Zoltán, 1987.) is azt tapasz­talja, hogy a fiatalok többségének nincs példaképe, java részük irtózik a munkától és mindenfajta fizikai megerőltetéstől, s tizenöt választási le­hetőség közül első helyre sorolja a protekcionális kapcsolatok életrontó Itatását és utolsóként számol a végzettség-tehetség-szorgalom-munka értékeivel, akkor nem Kiskunhalas városával van baj, nem csupán ez a lokális színtér beteg, hanem egészségtelen az a társadalom is, amelyben a megkérdezett kisvárosi fiatalok egyötöde szívesen elhagyná az orszá­got valamely csábítóbb fiktív élettér kedvéért. Ez persze még korántsem ideológia – de a mentális karaktereknek igencsak árulkodó jegye. S épp ezért el kell gondolkodni, milyen létfelfogás, milyen orientáció jel­lemzi ezt a kisvárosi fiatalságot?

A magatartások legjellemzőbb jegye az önvédelem. Ez szubkulturális elkülönültségben jelenik meg elsősorban, az ideológiai hiszékeny­ség megszűnésében, a befelé orientáltságban, a halogató-kiváró attitűd­ben, az életvezetés magánszférát előnyben részesítő tartalmában. Átér­telmezik a fiatalok a haladó hagyományokat, megrostálják az örökölt konvenciókat, minimalizálják a társadalmi kapcsolatokat, külcsínbe rej­tik a szociokulturális különbségeket. Mozgékonyabbak, jelen időben gondolkodók, kölcsönösségek új formáit kipróbálok. Kisebbségben tudják magukat, így viseletükön, zenéjükön, divatjaikon túl nem szívesen láttatják korosztályi karakterük szimbólumait. Nem nagy ideológiáknak hisznek, hanem emberi gesztusoknak, nem mozgalmi autoritások felé húznak, hanem emberi erények közelsége nyitja meg őket. Nem pro­fesszionálisak, hanem amatőrök, nem szocialisták vagy konzervatívok, hanem „zöldek”, ökologisták, nonkonformisták. Minőségelvűségük az életvilág kiteljesítése felé hajlik, s az ideológiák szerepe módosul körük­ben: nem kollektivisztikus hegemóniát pártolnak, hanem valami sajátos „harmadikutasságot”, melyben a hagyományátvételnek inkább érzelmi, s nem mozgalmi vagy gazdaságideológiai szerepe van. Alternativisták inkább, mintsem kommunisták legyenek, minőségelvűek előbb, s csak azután pragmatikusuk. Sokszor még potenciális haszonélvezők, de auto­nómiájuk számukra értékesebb, mint materiális javaik tömege. Megtűrtségük több szabadsággal kecsegteti őket, mint ha izmusos igyekezettel „királyi utat” remélnének valamelyik karrierpályán, s formalizált kap­csolatok helyett a mikrokommunikáció formáit részesítik előnyben.

Sorolhatnók még „másságuk” tényeit. Annyi mindenesetre állítha­tó róluk, hogy értékorientációik bizonytalansága valami jogos kételytár­ból származik, melyet táji-történeti környezetük is erősít. A kunokat szá­mos mai néprajzos a legkarakteresebb etnikai csoportnak mondja, megannyi történész becsüli sokra a redempcióban (a Német Lovagrend és az Invalidusok uralma alóli pénzbeli önmegváltásban) bizonyított karakánságukat, és seregnyi földrajzos vagy agrárius dicséri a futóhomok megkötésében vagy a tanyás állattartás-földművelés terén elért eredmé­nyeiket. Szabadalmas közösségük, hatszáz éves önkormányzatuk, ki­váltságjogaik és bíráskodási autonómiájuk sem hitvány példa a közös­ségideológiák korában, miként tradicionális történeti szerepük és sza­badságharcos bátorságuk is méltó előzmény lehet a példakeresők szá­mára. Minthogy azonban a kunok etnikai-regionális szabadságát föld­osztástól a városi törvényekig, megyerendszertől a gazdaságszervezeti hierarchiákig, kollektivizálástól az ipartelepítésig, nemzetállami ideoló­giáktól a népnemzetiekig minden csak korlátozni próbálta, korántsem furcsálható, ha az etnikai jegyeket végképpen leradírozó szocialisztikus elvek elbizonytalanodásának időszakában az „illegalitásba” vonult etni­kai öntudat újraéled, s önmegerősítő eszmekört épít.

A régi kunok mítosszá lett hírével-becsével találkozó helyi ifjúság jó ideig távol tartotta magát a centrifugális hatásoktól. De úgy tűnik, ki­sebbségi helyzete, regionális alternatívái természetes szövetségest kí­nálnak a néptöredékként megmaradt kiskunokban, akiket sem érdek­szövetség, sem kisebbségi jog, sem lokális szabadságmodell nem tekint élő valóságnak. A természetes szövetség céllá teszi mindkettőjüknek a belterjes, de értékracionális identitástudatot, az „idegenek” fellazító be­települése elleni spontán védekezést, és szükségszerűvé teszi a bázisde­mokratikus szerveződést, az érzelmi összetartást, az igazgatási-fennhatósági bürokráciaellenességet is. A lokális identitást, sőt legalitást célzó aktivitásaik találkoznak a helyi társadalom hatékony önmegfogalmazásának igényében, az állampolgári engedetlenség még megtűrt formái­ban, egy második társadalom megteremtésének szándékában.

A mai magyar társadalomban mind jobban eluralkodó reformideológia egyik nem reménytelen hivatkozási alapja lehetne a helyi társada­lom polgári öntudata szektora, amely a területi akkulturáció és a géné-diókat szétszóró közéleti „demokratizmus” ellen védekezik. A mennyiségi haladást társadalmi fogadókészség nélkül is meghirdető helyi háta­im állampolgári kontrolljának kialakításához, az elidegenült intéz­ményrendszer pozitív reformjához — véleményem szerint — „intézmé­nyesíthető” lehetőséget jelent a legitimitását visszanyerni képes etnikai-regionális identitás és az ifjúságideológiák alatt szorongatott generációs identitás találkozása, egymásba karolása. Az életforma, a jövőkép és az identitástudat korszakos reformja olyan regionális alternatívát kínál a halasi (és a jász, a palóc, az őrségi, a bihari) helyi társadalomnak, amely­ül talán az elmúlt évszázad reformtervei sem álmodoztak. Jogképessé­ge hozott hagyománya, magabízó ereje megvan mindkét említett „civil” Identitásnak, már csupán kooperációs felelősségüket, alulról szerveződő spontán energiáikat kell összegezniük. Ez pedig talán már nem lesz ne­héz…

Felhasznált irodalom
U:Arató, Andrew: Civil társadalom, társadalom-^taft&et és államszocializmus. Századvég, 3. 1987. fiTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégi­um
IffjHfed István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. Vigília, 1980/8.
BUecz Endre: A köztes jellegű társadalmi mozgalmakról. Kézirat. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 1986.
Bogár László: Fordulóponton a magyar tarsa­ru Századvég, 3. 1987. Csaté Károly: A DanieUa-álorn. Forrás,
Bames, Edvin—Goode, Judith G.: A varosok ]re!turális szerepe. In.: Folklór — kultúra — élet-mM. {Városantropológiai perspektívák). Szerk.: ’■”lemmel Annamária—NiedermQller Péter. Műve-ücMskutató Intézet. 1986. EF-lapok. 1987/7. Ifjúságszociologia. 6—17. L Mrdei Ferenc: Futóhomok. Szépirodalmi g^pyvkiadó. Bp., 1957.
Ffkete Dezső: Húsz év Kiskunhalas krónikájá­ba P&44-1964). Kiskunhalas, 1984.
Ftkete Judit: Kríziskeze lésünk krízise. Kézirat.
E Politológiai Csoport. 1987. mi Zoltán: Elgondolkodtató tények, sürgető tennivalók. Petőfi Népe, 1987. XI. 11.
A Gergely András — Kamarás István— Varga Ctó»a: Egy kisváros. Művelődéskutató Intézet. Műhelytanulmányok. 1986.
Qombár Csaba: Állampolitikai rendezőelvek és & hehn társadalom. In.: A Magyar Politikatudo-fi Társaság Évkönyve, 1986. Citmbár Csaba: VeUeitásamk. Kézirat. ÜSZMP KB Társadalomtudományi Intézet.
y István: A kunok megtérése. Protestáns Szemle, 1925. 10.
Harcsa István: A fiatalok léthelyzete es a ré­ten mint létkérdés. Ifjúsági Szemle, 1986/6. ffoösbawm, Eric: Tömeges hagyornányterrnelés: Európa 1870—1914. In.: Hagyomány és ha­gyományápolás. Szerk.: Hofer Tamás—Nieder-müller
Péter. MTA Néprajzi Kutató Csoport. 1387.
Hoppal Mihály: Életmódmodellek — kulturális paradigmák. In.: Életmódmodellek és minták. TK, Bp. 374-390. 1.
Kamarás István: Oknyomozás és célkeresés. Oázis a futóhomokon. Forrás, 1980/8., 1980/9. sz.
Keresztes Ágnes: Ellenségeseink. Valóság, 1981/3.
Kéri László: Generációs problémák, problémás generációk. Társadalomtudományi Közlemények, 1985/4.
Kiskunhalas. Monográfia. 1969.
Kiss József: A Jászkun terület parasztsága . . Akadémiai Kiadó. Bp., 1980.
Kosa László—Füep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Bp., 1975. Lengyel László: Politikai magatartás és gazda­sági viselkedés egy kis ország jövőképében. Med­vetánc, 1985/3.-1986/1.
Nagy Szeder István: Adatok KIS-KUN-HA-LAS Város történetéhez. I—III. Kiskunhalas, 1924-1926.
Novak László: Település — néprajz. Nagykő­rös, 1986.
Romsics Ignác: A Duna—Tisza közi ellenforra­dalom … Akadémiai Kiadó, Bp., 1985.
Szabó Máté: Alternatív társadalmi mozgalmak és a reform Magyarországon. Ifjúsági Szemle, 1986/6.
Tarkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszoká­sok. Gondolat, Bp., 1981.
Varga Csaba: Bajgyűjtemény. Forrás, 1980/8., 1980/9.
Vélez-Ibanez, Carlos G.: A mítosz használata a marginalitásban. I. n.: Folklór — kultúra — élet­mód …, i. m.