A nyári ülésszak utolsó napján 1993. július 13-án, a Parlament elfogadta a felsőoktatási törvényt. Az elfogadott törvény azonban fordulatot várhatóan nem jelent a felsőoktatás egésze számára. Ennek oka az, hogy a törvény a felsőoktatás autonómiájával szemben az egyetemek, főiskolák autonómiáját erősíti. Az önálló jogi személyiséggel bíró egyetemi szövetségek létrejöttét, az ily módon átjárható, sokszínű képzés megvalósulását a törvény paragrafusai éppen úgy nem írják elő, mint ahogy a képzés normatív finanszírozását sem. Az intézmények így továbbra sem érdekeltek a hallgatói létszám emelésében, közös programok megvalósításában. A Magyar Felsőoktatási Egyesületek Szövetsége nem jelenik meg a törvényben, emiatt nehezen lesz értelmezhető az egyes intézmények képviselete, különösen a törvény által kreált, stratégiai fontosságú döntéseket hozó Felsőoktatási és Tudományos Tanácsban. A törvény szövege szerint a Tanácsban a jelenleg meglévő több, mint nyolcvan egyetem és főiskola közül mindössze hét képviseltetheti magát.

A törvény fontos pozitívuma, hogy a tradícióknak és az európai normáknak megfelelően, az egyetemek joga a tudományos képzés és az ennek megfelelő fokozat odaítélése, a habilitációs eljárás lefolytatása. A törvény az Országos Akkreditációs Bizottság (OAB) felállításával garantálja a minőségi követelmények intézményesített számonkérését. Nem tisztázott ugyanakkor az MTA, a kutatóintézetek és a felsőoktatás egymáshoz való viszonya, a törvénycsomagból „kipottyant” az akadémiáról szóló törvény. A helyzetet kihasználva beindult az „akadémiai lobby”, jelezve igényét intézményrendszerének legalább részleges fenntartására.

A törvény talán legnagyobb eredménye – az ágazati irányítás felszámolása – felemásra sikerült. A most kialakult helyzet – mely szerint 1993. szeptember 1-jével megszűnik a szaktárcák felügyeleti joga – sok problémát vet fel. A törvény előkészítése során felmerült variációk szerint a felsőoktatás egységes irányításának létrejöttét leghamarabb 1996-ra tervezték. Ennek következtében sem a szaktárcáknak, sem az MKM-nek nincs kialakult koncepciója a végrehajtásra vonatkozóan. Kétséges, hogy az elkövetkezendő időszakban megnyugtató, átgondolt megoldás születik.

Meglepő, hogy a törvény elfogadása óta megjelent értékelések egyike sem tér ki arra, hogy a törvényhozatal során a Parlament jogutód nélkül megszüntetett egy egyetemet, az Orvostovábbképző Egyetemet, és létrehozott egy pillanatnyilag ismeretlen székhelyű, rendeltetésű, képzési programú intézményt, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemet. Ennek az új intézménynek egyetlen jogalapja, hogy a törvény mellékletében szerepel, míg az Orvostovábbképző Egyetem külön döntés nélkül maradt ki ugyanezen mellékletből, s így tűnt el a magyar felsőoktatási intézmények sorából. Ez az eljárás nemcsak azért meglepő, mert semmiféle jogi előkészítés nem volt, hanem azért is, mert a törvény hatályba lépéséig, vagyis 1993. szeptember 1-ig egyetem létrehozása, illetve megszüntetése a köztársasági elnök joga.
Hallgatói szempontból jelentős eredmény, hogy törvényi szinten határozták meg a hallgatói önkormányzatok helyét és szerepét az intézményi autonómián belül.

Az intézményi tanácsokban, fegyelmi és tanulmányi bizottságokban való hallgatói részvétel törvényi deklarálása jelzi, hogy a hallgatóság intézményen belüli szerepe továbbra sem elhanyagolható. A hallgatói önkormányzatok jogosítványai viszont túlságosan is kerettörvényhez méltóra sikeredtek. Elgondolkoztató, hogy a középiskolai diákönkormányzatokat a közoktatási törvény több konkrétjoggal (egyáltalán egyetértési jogokkal) ruházza föl, mint a hallgatói önkormányzatokat. A törvény által adott jogok nem elégségesek működésük feltételeinek biztosításához, nem kellő kidolgozottságuk miatt az intézményi autonómia könnyen formálissá teheti őket. Különösen a diákszociális intézményrendszer részeként tekinthető, intézményi kezelésben lévő ifjúsági táborok, hallgatói irodák, kollégiumok működésében, hagyományos döntési, egyetértési jogosítványok hiányoznak. Az intézmények többsége jelenlegi rendkívül szűkös működési feltételei közepette nem valószínű, hogy képes, illetve egyáltalán akarja ezeket az intézményeket eredeti funkciójuknak megfelelően használni, működtetni.

A törvény elfogadása után számos nyilatkozat, értékelés a tandíjat új elemként értékelte. Valójában a törvény szövege erről semmivel sem mond többet, mint az 1985-ben elfogadott oktatási törvény. A törvény ugyan többféle kompenzációs lehetőséget is említ, de a tandíjjal kapcsolatos politikai kérdések eldöntését, illetve ezek szabályozását kormányrendeletre bízza.
Ez lényegében biankó csekk a kormány számára, kitöltése azonban nem lesz könnyű feladat.

Jelenleg az intézmények minden főiskolás, egyetemista hallgató után évi 65.000 Ft-ot kapnak, melyet csak a hallgatók szociális, tanulmányi, kulturális, sport és egyéb tevékenységeinek támogatására használhatnak fel. Ezt az összeget a hallgatók differenciálják egymás között alapvetően szociális és tanulmányi alapon, de még a leggondosabban, legjobban megszerkesztett elosztási rendszer is csak a nagyon rossz szociális helyzetű, kiemelkedően jó tanulmányi eredményű hallgató számára nyújt szűkös megélhetést. A hallgatók többsége így tehát jelentős összegű pénzbeni és természetbeni (élelmiszer, ruha, stb.) szülői segítséget vesz igénybe, de a felmérések szerint több mint egyharmaduk kényszerül rendszeres, vagy alkalomszerű munkavállalásra, nyilván nem javítva ezzel tanulmányi teljesítményét.

Márpedig ha kormányrendelet általános, mindenkire kiterjedő, képzési költségarányos tandíj szedését teszi lehetővé, akkor ez az összeg még viszonylag alacsony, havi 3-4.000 Ft-tal számolva is, egy hallgató számára átlagosan állami pénzbeni támogatásának felét, kétharmadát fogja képezni. Ilyen konstrukciójú tandíj tehát nem jelentene mást, mint hogy az alapvetően állami költségvetésből finanszírozott intézmény tandíj formájában beszedi azt az összeget, amit az állam az állami felsőoktatási intézménybe beiratkozott hallgatók támogatására szán.

A tandíj becsült mértéke így leginkább az intézmények számára alacsony, hiszen az említett összeg, még egy átlagos képzési költségű intézmény költségvetésének is alig éri el 4-6 %-át, nem beszélve az orvosi, agrár, műszaki felsőoktatásról, képzési költség-arányosság esetén az utóbbi két tudományterületet tanulmányozni kivánók számára valószínűleg még a mainál is kevesebb lesz. A hallgatók mellett tehát az intézmények sem túlságosan érdekeltek nagyobb összegű tandíj beszedésében – főleg, ha az évi „menetrendszerű” költségvetési elvonás, a bázisalapú, költségvetési alkuban kialakított finanszírozási rendszer továbbra is megmarad.

A hitelrendszerről – mint a tandíj egyik legfontosabb kompenzációs eleméről – persze sokat és sokféleképpen lehetett hallani, kidolgozott koncepciót azonban még sem a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, sem a Pénzügyminisztérium nem tud felmutatni. Ennek oka minden bizonnyal az lehet, hogy kedvezményes kamatozású és lejáratú, új támogatási elemként felfogható hitelrendszerre a költségvetés nem ad pénzt, piaci kamatozású hitelkonstrukció esetén pedig nehezen lehetne hallgatót rábírni fölvételére, lévén manapság a frissdiplomások számára az elhelyezkedés is bizonytalan, nemhogy ilyen nagyösszegű kölcsön visszafizetése.

A tervezett hallgatói létszámemelés egyik új, és sokak által meghatározónak tekintett eleme – a tandíj – bevezetése várhatóan a kívánttal épp ellenkező hatást fog elérni. Nem beszélve arról, hogy a térítési díjakról szóló kormányrendelet eltörli az eddig 600 Ft/hó-ban maximált kollégiumi térítési díjról szóló MM utasítást (a jogosultak jelenleg több, mint egyharmada szorul ki a kollégiumból), a minden bizonnyal önköltségessé váló kollégium második tandíjként is bátran felfogható. Tandíjból pedig a családok nagy részének egy is túlterhelést jelentene, hát még kettő…

Megjelent: Bajnai Zsolt (szerk.): Az OFÉSZ 5 éve – Jubileumi kiadvány.
OFÉSZ, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége, Budapest, 1994