Az egésznek a lelke, meg a motorja, meg a kitalálója, Fábri György, akinek a bevezető előadást kellett volna tartania az egész országos hallgatói érdekképviselet megszervezéséről, létrejöttéről. Annyiban sajnálom, hogy nincs itt, hogy valóban ő a „legősibb” vezetője a hallgatói mozgalomnak. Az OFÉSZ és az alanyi jogú hallgatói önkormányzatok létrejötte tekintetében mondjuk nem biztos, hogy teljesen precízek és tényszerűek az információim.
Tudja-e egyáltalán valaki, hogy hogyan lettek a hallgatói önkormányzatok ’88-’89-’90 környékén? Úgy lettek –az én ismereteim szerint – a többiek javítsanak ki, ha rosszul tudom, hogy valamikor, még a 80-as évek első felében már belekerült az akkori oktatási törvénybe, hogy az egyetemek és főiskolák intézményi szintű és a kari szintű tanácsaiban biztosítani kell a hallgatók egyharmados képviseletét és ehhez –az egyharmados részvételen túl- további nagyon súlyos hallgatói képviseleti jogokat rendeltek. ezeket ma már nem is tudnám felsorolni, de pl. ilyenek voltak benne, hogy az egyetemi tanárok, tanszékvezetők kinevezésében vétójoga van a hallgatói képviseletnek. Abban az időben viszont a hallgatói képviseletet úgy értették, a hatályos jogszabályok rendelkezései szerint, hogy a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) tagjai megválasztják maguk közül a hallgatók képviselőit, akik beülnek a tanácsokba.
Én magam 1987-ben egy utóvizsgára készültem a Széchenyi Könyvtárban néhány barátommal, amikor valaki kósza büfé-információ alapján elkezdett jogszabályokat nézegetni. Döbbenten fedeztük fel, hogy tulajdonképpen megjelent a jogszabályban, hogy a hallgatók megválasztják a képviselőiket, akik majd képviselik őket a tanácsokban, tehát egy jogszabály módosítás történt, gyakorlatilag eltűnt az a kitétel, amely szerint csak KISZ tag lehet hallgatói képviselő. Akkor, ’87 szeptemberében mi például azzal kezdtük a 1987/88-as akadémiai évet, és gondolom, hogy más nagy egyetemeken és karokon is így volt, hogy hát akkor nem KISZ-tag hallgatók komolyan vették a törvényt, és elkezdték maguk körül a hallgatói képviseletet megszervezni a soron következő hallgatói képviselői választásokra. Ez 1987-ben még kissé felemásan sikeredett: nálunk a Semmelweis egyetemen például úgy történt, hogy hat évfolyamból kb. négyben teljes egészében sikerült a KISZ-eseket, a párttag hallgatókat leváltani, más évfolyamokban meg nem. És akkor mi belekeveredtünk az egyetemi és a kari tanácsok munkájába, és próbálkoztunk a hallgatók érdekeinek a képviseletével. Bizonyára abban az évben, legalábbis minálunk, ez nem nagy eredménnyel járt, más egyetemeken lehet, hogy sok eredménnyel járt. Bár megjegyzem, hogy az orosz nyelv kötelezőségének megszüntetése, a marxista tárgyak kurrikulumból való eltávolítása az országban elsőként a Semmelweis egyetemen történt meg, ami azért is érdekes, mert ott, akkoriban 70%-os volt a KISZ szervezettsége legalábbis papíron, úgy is hívták az egyetemet a többi egyetemisták, hogy a „Vörös SOTE”.
Igazából ez a hallgatói mozgalom akkor kapott egy nagy lökést emlékeim szerint, amikor Szegeden 88-ban a szegedi egyetemről elindult egy elég komoly diákkövetelés, a felsőoktatási reformoknak a követelése, ami egyfajta országos megmozdulássá szerveződött. Körülbelül 1989-ben azért –emlékeim szerint – az összes komolyabb, nagyobbnak számító egyetem, vagy egyetemek több karán tulajdonképpen létre jöttek ezek a hallgatói önkormányzatok, máshol hallgatói képviseletnek hívták őket. Ennek az volt a lényege, hogy a hallgatókat nem a KISZ tagokból választott hallgatók képviselték, hanem a hallgatók alanyi jogon, mint egyetemi polgárok, választják meg a képviselőiket, és mint ilyen, kerülnek be a tanácsokba, és gyakorolják a hallgatói érdekképviselettel kapcsolatos jogokat. 89-90 környékén elkezdtük azt megcsinálni gyakorlatilag egyetemről egyetemre, hogy a KISZ jogosítványok, tehát azok a hallgatói képviseleti jogosítványok, amiket korábban a KISZ-ben írtak, ezek szépen hallgatói önkormányzatokra íródjanak át. Én nem tudok arról, hogy bárki, bárhol komolyan megvétózott volna mondjuk egy tanszékvezetői kinevezést, tehát hogy élt volna a vétó joggal. Minden esetre ez és a többi KISZ-től „átöröklött” vétó- és döntési jogkör igen komoly befolyást, erőt adott – azért az egyharmados rész a tanácsokban önmagában egy döntő, befolyásoló részvételi arány. Ehhez képest meg még olyan jogosítványaink is lettek, hogy tulajdonképpen az egyharmados megjelenés nélkül, akár néhány hallgató is át tudott vinni az intézményi tanácsokban az egyetem, a professzorok szempontjából hasznos döntéseket. Igazából különböző egyetemeken különböző módon kezelték ezeket a kérdéseket, minden egyetemnek meg volt, meg most is meg van a maga saját belső kis politikája, meg pszichopatológiája. Mi például azt csináltuk egyébként, hogy ezeket a nagyon kemény KISZ-es jogokat fokozatosan beváltottuk olyanokra, ami nekünk, pontosabban a hallgatóság számára akkor sokkal életszerűbb és fontosabb volt.
Ennek az egész országos szinten is szerveződő hallgatói mozgalomnak az egyik legfontosabb eleme az az volt, hogy a legelső pillanattól fogva mind helyi szinten, mind ahogy az egyes hallgatói önkormányzatok, formálódó hallgatói önkormányzatok, azoknak a vezetői kezdtek egymásra találni, és felfedezték, hogy a másik ugyan azt csinálja a KÖZGÁZ-on, vagy akár a szegedi egyetemen, mint amit mi a SOTÉ-n. Tulajdonképpen törekedtünk arra, hogy kicseréljük egymással tapasztalatainkat, meg a „know-how”-t, ugyanis mindenki más-más „trükkre” jött rá, továbbá, hogy intézményesítsük a Hallgatói Önkormányzatokat. Ehhez már csak egy dolog hiányzott, hogy ennek legyen egy tartalma, és meglegyen programszerűen fogalmazva, hogy tulajdonképpen mit akarunk. Az én megítélésem szerint az egyik legfontosabb dolog az az volt, hogy a kezdet kezdetétől próbálkozott mindenki –először helyi szinten, és aztán hogy az OFÉSZ megszerveződött már országos szinten is azzal, hogy legyen tulajdonképpen egy egységes, modern, európai, koherens, világos felsőoktatás politikai koncepció, aminek a mentén, és amiből vezetődnek le különböző hallgatói követelések. Ennek két nagy jelentősége van, vagy volt szerintem. Az egyik az az, hogy valóban a hallgatói mozgalmak, hallgatói önkormányzatok, illetve a hallgatói önkormányzatok országos szövetsége ilyen értelemben az egész felsőoktatás átalakításnak valamiféle motorjává vált, és szerepe volt benne. És meg kell, hogy mondjam, hogy tulajdonképpen a mai felsőoktatási rendszer nyilván sok szempontból lehet elemezni meg kritizálni, de azt kell, hogy mondjam, hogy a mozgalom abból a szempontból sikeresnek tekinthető, hogy az eredeti hallgatói felsőoktatás politikai követeléseknek egy jelentős része tulajdonképpen megvalósult. Nem biztos, hogy pont úgy, ahogy gondoltuk, de alapvetően megvalósultak a korabeli hallgatók által megfogalmazott felsőoktatáspolitikai célok. Például: amikor én hallgató voltam, (én 84-ben érettségiztem és utána felvételiztem), a mi korosztályunknak durván 8%-a volt az aki egyáltalán bejutott, bejuthatott egyetemre. Az teljesen világos, hogy az érettségizett korosztálynak nem csak a 8%-a az, aki egyetemre való. Az akkori felsőoktatási rendszer egy olyan elitista rendszer volt, amely súlyos hozzáférési problémákat hordozott magában, még a legtehetségesebb fiatalok egy jelentős része sem tudott bejutni egyetemre, mert valahol valaki eldöntötte, hogy a releváns korosztály 8%-a juthat csak be. Az egyik legfontosabb korabeli hallgatói követelés az volt, hogy legyen tömegesedés (expanzió) a felsőoktatásban, ezer millió oknál fogva, de egyrészt azért, hogy minden tehetséges, értelmes gyerek jusson be, másrészt meg a mai modern világban a felsőfokú végzettséggel minőségileg más, jobb a későbbi életpálya lehetősége, stb. Persze már valahány évvel ezelőtt is jól elmondták nekünk, hogy milyen hülyék vagyunk, mert a 8 % a krém, az elit, és ha a 30-40-50%-a a korosztálynak bekerül, akkor csökken a színvonal, mert a Gauss-görbe szerint már a hülyébbek is bekerülnek, kb. ez volt a szöveg és most is vannak akik ilyeneket mondanak. Amire akkor is azt mondtuk, hogy tulajdonképpen egy alapvetően közfinanszírozott felsőoktatási rendszernél a minőségnek a fő paramétere az az, hogy egyáltalán képes-e reagálni meg válaszolni a társadalom kihívásaira. Végül is a felsőoktatási rendszer nem azért van, hogy a professzoroknak tanszékeik legyenek, hanem azért, hogy a tehetséges, vagy tanulni vágyó fiatalokat oktassák. És ha ugye egy tömeges rendszerben nem csak az IQ 180-as része kerül be a populációnak, hanem netán az IQ 120-as is, akkor úgy kell átalakítani a képzési programokat, hogy a nagyobb tömeget is jól tudják oktatni. Ha meg erre képtelenek, az nem minőség, mert tulajdonképpen nem tud reagálni a rendszer, illetve a felsőoktatási intézmény a társadalom szükségleteire. Nyilvánvalóan ennél bonyolultabb a képlet, és csak erről a kérdésről önmagában persze hosszú vitákat lehetne folytatni, és egyes társaimmal a mai napig vitatkozunk ezekről a kérdésekről. Mondjuk ez volt az egyik nagy téma, hogy amikor mi egyetemre jártunk. Ebben a szűk, elitista rendszerben, akkor –egyes bölcsészkarokat leszámítva-, az oktatás általában úgy nézett ki, hogy bement a 150 gyerek a gépészmérnök képzés feliratú egyetemi képzésre, és a 150 gyerek 5 éven keresztül egyféle módon ment végig a rendszeren és a végén kiesett valamennyi belőle. Magyarán egy kötött, uniformizált tanmenet és rendszer volt, ami elképzelhető, hogy alkalmas volt egy szűk elitnek a képzésére, de alkalmatlan volt, és biztosan gátja volt annak, tulajdonképpen ez a társadalmi szempontból mindenképpen fontos tömegesedés végig menjen. A harmadik dolog az az volt, hogy igen ám, de a tömegesedés, a képzés rendszerének átalakulása, úgy menjen végbe, hogy valóban a minőség ne csak megtartható, hanem éppen fejleszthető legyen. Ne felejtsük el, hogy egy lepukkant intézményhálózatban fogalmazódtak meg a tömegesedéssel kapcsolatos követelések és mentek végbe ezek a folyamatok. Mindez azt igényelte, vagy azt igényelte volna, hogy ez az expanzió egy megfelelő finanszírozási bővüléssel járjon. Sajnos ebből indult el a tandíj bevezetésének sok alkalommal – egyébként teljesen alkalmatlan és társadalmilag káros módon – történő bevezetési kísérlete. Már 80-as évek végén– én már nem is emlékszem, mikor volt az első országos tandíjellenes demonstrálás, talán még a rendszerváltás előtt-, én a 89-es időszakra emlékszem, majd a többiek pontosítanak. Meg sem tudom számolni, hogy hány tandíjellenes demonstráció zajlott le 89-től . Mindig az volt a probléma, és egyébként a legutolsó ilyen nekiveselkedésnél is, hogy alapvetően a pénzügyminisztérium és a fiskális politika diktálta, mégpedig azzal a céllal, hogy „hogy tudunk még egy kis pénzt csinálni a költségvetésnek”. Tehát a tandíj bevezetéssel kapcsolatos koncepcióknak soha köze nem volt a valódi felsőoktatáspolitikai célkitűzésekhez (pl.: a minőségi és tömeges felsőoktatás finanszírozási hátterének megteremtése). Minden alkalommal teljesen érzéketlen, rugalmatlan félig sem végiggondolt módon, erőszakosan próbálták bevezetni. Hogy márpedig lássuk be, hogy kell a pénz (ugye itt arról van szó, hogy a tömegesedett felsőoktatásban az egy hallgatóra jutó finanszírozás folyamatosan csökkent), és gyakorlatilag az összes tandíj bevezetési kísérlet arról szól, hogy megerőszakoljuk a hallgatókat, és holnaptól tandíjat kell fizetni, stb.stb.
Ez, hogy ilyen primitíven nyúltak hozzá az elmúlt 20 évben mindig ehhez a kérdéshez, ez egy súlyos, nagy probléma, mégpedig azért, mert valóban nem tudott egy „emberbarát”, azaz a hozzáférési esélyeket nem romboló tandíjrendszer kialakulni Magyarországon. Ugyanakkor csak költségvetési forrásokból egy tömeges és minőségi felsőoktatás finanszírozása nem tartható fenn. Pontosabban fenntartható, de szerintem mindenki, hogyha körülnéz a saját portáján, látja, hogy annak az árán, hogy nagyon sok helyen borzasztóak a körülmények. Teljesen világos, hogy ha a felsőoktatás szolgáltatás igénybevételének a pillanatában akkora összeget kell fizetni egy gyereknek magának, amekkora egyáltalán az a nagyságrend, amiről beszélünk, akkor az abszolút biztosan megjósolható, más országok példájából jól tudható módon, hogy a szegény ember okos gyereke nem fog bejutni a felsőoktatásba. Az, hogy először az Antal-kormány, utána a Horn-kormány, utána meg a mostani kormány ilyen buta primitív, erőszakos módon akarta ezt bevezetni (ez teszi tönkre egyébként a felsőoktatást, mert csak egy reakciója lehetett volna, vagy lehet, az, amikor a hallgatók óriási tömegdemonstrációkat szerveznek, és előbb-utóbb megbuktatják a tandíjkoncepciót (vagy másutt a kormányt, de inkább a tandíj konstrukciót). De ettől még nincs megoldva az a probléma, hogy hogyan lesz fenntartható a felsőoktatási rendszer finanszírozása. Ugyan a korai éveknek ez volt a 4 fő követelése, de egy kis érdekességet hadd mondjak. Amikor a FIDESZ volt kormányon, akkor Pokorni Zoltán, az akkori oktatási. miniszter, odavette ezeket a korabeli volt diákvezéreket maga köré. Volt, akit közigazgatási államtitkárnak, volt, akit kormánybiztosnak, engem a felsőoktatás fejlesztési világbanki program igazgatójának, és ott tulajdonképpen elkezdtük, az akkori keretek között, megvalósítani a 90-es évek elejének a diákköveteléseit, ott, mint kormány, folytattuk le a világbankkal – életemben már nem is tudom hanyadszorra folytattam le – ugyanezt az ideológiai vitát, hogy a tandíj nélkül nincs minőség, de ha meg van tandíj, a szegény ember okos gyereke nem jut be. És ennek az lett a lezárása másfél vagy két éves igen kemény tárgyalások után, hogy a világbank beismerte, hogy intellektuális csalást követtek el a magyar program előkészítése során, amikor is Magyarországra, egy olyan modellt akartak erőltetni, ami nem Magyarországra való, mert nálunk a társadalom szerkezete nem olyan, mint Hollandiában, hogy van egy vastag, anyagilag jól szituált középosztály, kevés nagyon gazdag ember, nagyon kevés szegény emberrel. Nálunk egy nagyon szűk felső és közép osztály van miközben az emberek/családok túlontúl nagyrésze minimál jövedelemmel rendelkezik csak. A világbankkal történt vita lényege az volt, hogy felsőoktatáspolitikai illetőleg társadalompolitikai végeredményeit, hatásait tekintve egészen más az, ha a tandíj úgy kerül bevezetésre, hogy van egy széleskörben elérhető, megfelelő összegű és vállalható diákhitel konstrukció, mint az, hogy ha először is bevezetésre kerül a tandíj, majd egyszer valamikor (soha napján kiskedden) pedig lesz egy diákhitel rendszer. Így a Világbankkal történt megegyezés lényege az volt, hogy tandíj márpedig nem lesz, viszont csináljuk meg a diákhitelt. Akkor nagy kétségbeesés következett aznap, amikor aláírtuk a világbankkal ezt az egyezményt, hogy hogy is lesz ez a diákhitelrendszer megcsinálva, ugyanis „mindenki tudta hogy lehetetlen megcsinálni”, de végülis megcsináltuk. És aki az akkori a fődiák.volt, Almássy Kornél, a HÖOK akkori elnöke, mutatta meg nekem – amit én akkorra elfelejtettem –, hogy 1992 őszén az akkori OFÉSz-nak egy akkor éppen aktuálisan folyó tandíjcsatában egy anyaga, miszerint csak akkor fogadjuk el a tandíjat, ha előtte bevezetésre kerül egy általánosan hozzáférhető, megfelelő összeget jelentő, és a tandíjat is teljes mértékben fedezni tudó, visszafizethető, jövedelemarányosan törleszthető diákhitel. Én ezt teljesen elfelejtettem, hogy ezt mi 1992-ben már leírtuk. Ez az egyik hallgatói követelés volt. Egyébként akkor ezt az 1992. december eleji országos diákdemonstráció hatására létrejött megállapodásban Andrásfalvy Bertalannal (akkori oktatási miniszter) meg Kupa Mihállyal (akkori pénzügyminiszter) írtuk alá. Ennek lényege az volt, hogy márpedig mi tandíjat addig nem fizetünk, amíg nem lesz diákhitel.
Visszatérve, én azt gondolom, hogy összességében az eredeti célok közül, hogy tömeges legyen a felsőoktatás, ennek megfelelően rugalmas, nem uniformizált képzési rendszer legyen, egyfajta módon ezt el lehessen számolni a hallgatónak (kreditekkel, kreditrendszerrel), tulajdonképpen mindenki az igényei szerint bizonyos keretek között tudjon felvenni tárgyakat, hogy a saját képére, igényeire tudja azt formálni, amit az egyetem tud neki nyújtani. Hogy egy olyan hallgatói támogatási rendszer legyen, ami érdemi segítséget nyújt gyakorlatilag a hallgatói léthez, hogy egyfajta belső demokratizálódás legyen, nem beszélve a legősibb követelésről: az orosz nyelv kötelezőségének a megszüntetése, politikai tárgyak megszüntetése, pártok és politikai szervezetek takarodjanak ki az egyetemekről, egyetemi autonómia legyen, önkormányzatiságon alapuljon, amit az egyetemi polgárok alanyi jogon választott testületeiből áll össze, és hogy egyáltalán intézményesüljön a hallgatói mozgalom. Ezeket így alapvetően az elmúlt 20 évben, hol olyan, hol ilyen világban, egymást váltó generációk elérték. Nyilván sok javítanivaló van a rendszeren, viszont jól látható, hogy a magyar felsőoktatás az elmúlt 20 évben az eredetileg a hallgatók által megfogalmazott stratégia és célok mentén fejlődött és fejlődik.

/Mint hallgató részt vett a Semmelweis Egyetem hallgatói önkormányzata megszervezésében. A SOTE hallgatói önkormányzatának vezetőjeként az OFÉSZ alapító tagja, 1991-1992 között a szervezet egyik alelnöke, 1992-től 1993 tavaszáig – sorrendben a harmadik – elnöke volt. /