SKULTÉTY TAMÁS: Azt hiszem, hogy maga a tandíj bevezetésének felvetése egyfajta lakmuszpapírként jellemezhető az akkori társadalmi élet értékeire, értékválságaira, problémáira vonatkozóan. Azt hiszem, hogy a „tandíj szólt a legnagyobbat” a Bokros-csomagból, hiszen ezekből lettek tüntetések, ezekből lettek látványos konfliktusok a kormányzat, illetve egy társadalmi réteg, a felsőoktatási hallgatók között, de ez számtalan sebből vérzett. Egyrészről maga a Bokros-csomag, illetve az a gazdasági és politikai szituáció, ami oda vezetett, hogy ki kellett menni az utcára a hallgatóknak. Másrészről a magyar felsőoktatás akkor is és – én azt gondolom, hogy mindig is így van – folyamatos finanszírozási gondokkal küzdött, tehát ahhoz, hogy azok a fejlesztések, azok a fejlődések, azok a hallgatói létszámnövekedések, amiket el kellett volna érnie a felsőoktatásnak, ahhoz a kormányzati-állami pénzek nem voltak elégségesek. És az akkori kormányzat úgy gondolta, hogy bár nem jelentős mértékben, de azért a felsőoktatási polgárokat is valamilyen szempontból megadóztatja – hiszen ez valamilyen adóforma lett volna, akárhogy is nézzük: ez a tandíj.

Én azt gondolom, hogy mind a kormányzat, mind pedig a különböző érdekérvényesítő szervezetek bizonyos kényszerpályán mozogtak, tehát előre meg volt gyakorlatilag írva a forgatókönyv, hogy mire mi lesz a válasz, nem nagyon volt mozgástér arra, hogy alternatívákban gondolkodjanak, hiszen amikor azon az inkriminált vasárnapon, egyébként nem váratlanul, de döbbenetes módon bejelentették a Bokros-csomagot, akkor én azt hiszem, hogy az első pillanatban nem az volt mindenkinek a gondolata, hogy lám meg merték csinálni, vagy lám milyen bátrak, hanem, hogy ekkora ökörséget csinálni nagyon nem szabadna. Hiszen a tandíjról akkor már szó volt, nem a széles publikum előtt, de a kormányzati-kommunikációban állandóan ott volt a tandíj kérdése és addig mindig cáfolták. Sőt előtte két vagy három héttel volt egy olyan felsőoktatási fórum, ahol ott voltak a rektorok, főigazgatók, Fodor Gábor miniszter, az államtitkárok, a HÖKOSZ, tehát mindenki, aki számított a felsőoktatásban, mint vezető, illetve valamilyen irányító szerepet betöltő személy és ott Fodor Gábor gyakorlatilag letette a nagyesküt mindenki előtt, hogy tandíj márpedig nem lesz. Hiszen valahol a felsőoktatási vezetők, illetve a hallgatói vezetők egy platformon voltak ebben a kérdésben, a rektorok sem örültek a tandíjnak, a főigazgatók sem, mert tudták jól, hogy ettől az intézményeknek nem lesz jobb, maximum kapnak egy címkét arra, hogy már kaptatok pénzt, szedjetek több pénzt a hallgatóktól. Tehát igazából rá lett volna az intézményre egy csomó felelősség és nagyon sok konfliktus tolva, aminek igazából egy politikai vezető vagy egy gazdasági vezető nem biztos, hogy örül. Tehát abban a hitben volt a felsőoktatás, hogy megszorító intézkedések lesznek és ezt a felsőoktatás sem fogja elkerülni, de a tandíj bevezetését politikailag elvetette a kormányzat. Ehhez képest két-három hétre megtörtént ez a bejelentés és hát nyilvánvaló volt, hogy miután a kormány a sarokba beállt, onnan hátra nagyon nem lehet kilépegetni, ezért dedikált volt, hogy itt nagyon komoly feszültségek lesznek. Indulóra senki nem abban gondolkozott, hogy most hány sztrájk, meg milyen sztrájk, meg mit fogunk tenni, de mondjuk azért életkoruknál fogva – most is azt gondolom –, hogy intelligencia szempontjából is a felsőoktatási hallgatói réteg az, amelyik a legkönnyebben mobilizálható és értelmesen, normálisan el tudja mondani a véleményét, tehát nem kimegy, fölszedi a követ és bedobálja a kocsiknak az ablakait. Veszélyes ellenfele tud lenni, bármelyik kormányzatnak. Ez azért a világon mindenhol látszik, hogy aki lebecsüli a felsőoktatási hallgatói réteget és nagyon belegyalogol a lelkébe, az komoly problémák elé néz. Erre így is készült a kormányzat, tudta jól, hogy a nehéz dió azok mi leszünk, hiszen mi hangot fogunk robbantani. Tudta, hogy a polgárpukkasztás, a kormánypukkasztás, a látványos akciók azok nem állnak messze a fiatalságtól.

Vasárnap este beszéltem a felsőoktatási helyettes államtitkárral, aki egyébként szegedi volt és a rektori székből ment helyettes államtitkárnak, ő Csirik János, aki most is Szegeden egy nagyon megbecsült tanár, illetve egy nagyon megbecsült felsőoktatási szakember, aki jelezte, hogy ez abszolút politikai döntés volt, tehát itt igazából nem mérlegeltek, hanem a Bokros átvitte az akaratát.

A rákövetkező hét elején, hogy ha jól emlékszem hétfőn vagy kedd este már mind Szegeden, mind az összes nagy egyetemi városban, mind pedig Budapesten, hiszen én ingáztam Budapest, illetve Szeged között, összeült az összes önkormányzat, hogy akkor mi legyen, és hát elég hamar – legalábbis a vidéki nagyvárosokban – konszenzus alakult ki abban, hogy akkor gyorsan egy országos ülést, elhatározva, hogy mit kellene tenni, a tárgyalásokat meg kell kezdeni természetesen, hiszen ez így illik, illetve hátha lehet valamit elérni és elindítani a tiltakozási akcióknak a szervezését.

Azért azt el kell mondani, hogy maga az egész hallgatói mozgalom az nem teljesen volt egységes már akkor sem, tehát azért a politika jól felismerte, hogy az oszd meg és uralkodj elv alkalmazása mellett nem sikerülhetnek látványos akciók, amit váltig tagadnak azok a személyek, akik benne voltak szerintem ebben az akcióban. Folyamatos konfliktus volt egyébként az országos szinten, hogy legyen, mint legyen, mit mondjunk, legyen-e tüntetés, ne legyen, mi legyen az irányultsága. Nagyon-nagyon keményen megpróbált az akkori pártpolitika besétálni a HÖKOSZ életébe, hogy hátha egy látványos vezér-buktatással, egy látványos elnökségi-buktatással vagy bármilyen bukással az egész ügy eliminálódni látszik: „Na ők is ugyanolyanok, mint a többiek, összevesznek a hatalmon” – és dugába dől az egész akció. Ez szerencsére nem sikerült ilyen látványosan, de azt gondolom, hogy nagyon megnehezítette az összes hallgatói vezetőnek az életét az, hogy nem csak arra kellett fókuszálni, hogy egy nagyon kemény tárgyalópartner, hiszen akkor egy Bokros Lajos volt a pénzügyminiszter, aki – ha valaki emlékszik – félelmetes vigyorral tudott nemet mondani, tehát ilyen bicskanyitogató volt néha a tárgyalás. Nem nagyon engedett, sőt nulla volt az ingerküszöbe az ilyen témában. Tehát nem csak egy nagyon erős kormányzati verekedésünk volt, hanem házon belül is a pártoskodás elindult, ami nem tett jót egyébként sem a HÖKOSZ-nak, sem pedig annak, hogy a célokat könnyebben elérjük. Maguk a tüntetések – az első tüntetés a figyelem felhívásnak, aztán a virrasztás a jövőért, meg a nagytüntetésnek – szervezése, azt gondolom, az egy viszonylagosan könnyű dolog volt, nagyon sok értelmes ember volt ott. Én voltam a főtüntetésnek a főszervezője. 24 órával az esemény előtt kaptuk meg a Kossuth térre az engedélyt. Akkor már egészen az Országgyűlés elnökénél, mindenkinél szólni kellett, hogy ebből még nagyobb botrány lesz, mert úgy is följövünk. Tehát, hogy ha nem engedik a Kossuth térre bejönni az embereket, attól még elindulnak a vonatok. Jól tudtuk, hogy ez azért nem egy 5000 fős tüntetés lesz – és akkor pillanatokon belül minden megoldódott. Lett áramunk, meglett a területfoglalási engedély, stb., stb. Tehát azért voltak necces pillanatok: amikor 48 órával előtte – mint szervező – beszámoltam, hogy tulajdonképpen ez egy abszolút illegális történet eddig, hiszen egyetlen egy pecsétünk sincs meg hivatalosan. A politikai része pedig egyre-egyre durvább lett, a kormányzat is nagyon keményen be-beszólogatott nekünk, a hallgatók is eléggé szépen tudtak válaszolgatni. És a háttérben egyre jobban látszódott, hogy mind a kormányzaton belül, mind nálunk is a különböző irányvonalak teljes erővel egymásnak feszülnek, hiszen akkor már Horn Gyula kőkeményen vágta a fát Fodor Gábor alatt, illetve az MSZP teljes elánnal lőtte a szabaddemokrata minisztert. Ugyanezek a körök nálunk is, egymás között is meg voltak. Ha valaki politikával akart foglalkozni, akkor ez egy jó időszak volt, hogy megismerje a mélység és a magasság mámorát, tehát az egészen alantastól az egészen cizellált politikai lépésekig mindent végig lehetett élni. Az hiszem, hogy egyetlen egy igazi hibát követtek el a hallgatói mozgalom akkori vezetői, illetve maga a szervezet – mely több plénumból állt, ezt nem lehet elnökségre, egy emberre, öt emberre, tíz emberre fogni, hiszen körülbelül 50-60 ember volt az, aki ténylegesen napi szinten nagyon keményen foglalkozott ezekkel az ügyekkel – amikor a nagytüntetés volt, akkor a különböző városok különböző „jelszavakkal” jöttek föl, tehát voltak olyan egyetemi városok, akik „kompromisszumkészek” voltak (valami alternatívában meg lehessen állapodni a kormánnyal), voltak olyan városok – és egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál – akik kőkeményen csak azt képviselték, hogy „a tandíj nem, azonnal vonják vissza, sót rá, soha többet elő ne lehessen venni, fű ne nőjön, beszántani”, stb., stb.

Azt hiszem, hogy egyrészről az a megosztottság is mutatta, amit az előbb mondtam, hogy mindenki egy kicsit másképp gondolta, más végeredménnyel lett volna elégedett, másrészről pedig arra senki nem mert gondolni, hogy mi van akkor, hogy ha a kormányzat azt mondja a tüntetés után, hogy „jó volt fiúk, nem, szépen menjetek haza, csöngetnek, menjetek be a tanterembe” és akkor minden megy tovább. A tüntetés önmagában jól sikerült, hiszen nagyon sokan voltak, az akkori újságok mindennap erről szóltak, tehát igazából mind politikailag, mind kommunikációs szempontból, annak minden szempontjából a figyelem középpontjában volt és egy érdekérvényesítésnek ez a lényege, hogy a csapból is ez a probléma folyjék, hogy a normál embertől a köztársaság elnökéig ezzel foglalkozzon, hogy lám a hallgatók mit mondtak, milyen ügyesen, okosan, hogy tudják megfricskázni az apparátusnak az orrát. Tehát minden tökéletes volt csak egyre nem készült föl senki – 18-20-22 éves fiatalok csinálták ezt, tehát nem lehet azt mondani, hogy 30 éves politikusi tapasztalattal rendelkező profi emberek csinálták volna. Soha ekkora konfliktusa a Hallgatói Mozgalomnak nem volt még a kormányzattal, minden előtte lévő dolog azért ennek a töredéke volt.

Korábban a kormányzat kompromisszum-kész volt mindenhol, itt is mindenki abban bízott, hogy igen, itt lesz egy vonal, tehát nem merik tovább húzni a dolgot, valami lesz. Összegezve: hiba volt az, hogy a jövőt nem, legalább egy-két alternatívás jövőt nem képzeltünk el: mi van akkor, ha kijövünk Horn Gyuláéktól és ugye azt mondják, köszönjük nem. Akkor mit csinálunk? Egyrészről annyi emberrel, másrészről mit csinálunk politikailag a további lépésekkel.

Én voltam az, aki elindítottam egy dolgot, az elnökség és mindenki támogatta, hogy mérjük föl a tandíj megtagadásának a lehetőségét, tehát, hogy ha azt mondják, hogy nem, akkor van-e lehetőség rá – ugye ez a polgári engedetlenség mozgalom kategóriája –, nem fizetjük be. 40000 embert nem lehet kirúgni a felsőoktatásból, egyenként perbe fogni nem lehet 40000 embert, nincs önálló jövedelmünk, nem lehet adóként levonni, tehát gazdaságilag és politikailag megint egy védett környezetben lettek volna a hallgatók. És azt kell mondani, ez nem kapott nagy publicitást, mert ezzel nem mentünk ki jó előre az újságok, tévék elé, hogy nagyon megosztott volt ebben a hallgatóság és amikor arról volt szó, hogy menjünk ki tüntetni az 100%, tagadjuk meg a tandíjat, az kevesebb, mint 50% volt.

Tehát egyáltalán nem volt biztos, hogy ha mi meghirdetjük a következő lépést, hogy ha azt mondtátok, hogy nem, na akkor itt a következő lépés, nem fizetünk tandíjat, akkor esetleg nem az lesz, hogy szóban mindenki azt mondja, hogy veletek vagyunk, és utána nem hogy mi egyedül maradunk, mert nem ettől volt a félelem, hanem hogy megbukik maga a dolog és akkor onnantól kezdve megint nem lehet semmit sem tenni. Tehát nem nagyon láttuk azt, hogy a hallgatók ennél radikálisabb eszközöket is, politikai eszközöket is hajlandóak bevetni. És például a HÖKOSZ-nak a széthullásának szerintem ez volt az egyik oka, hogy a „Hogyan tovább?”, „Mit tegyünk?” kérdéseket ekkor nagyon, már tényleg nagyon-nagyon különbözően látta „Debrecen”, a Műegyetem, az ELTE, „Szeged”, „Pécs”, „Győr”, „Miskolc” (ezek voltak ugye a nagy hallgatói bázisok, erős érdekérvényesítő szervezetek), nagyon-nagyon nagy volt a szóródás. Másrészről a tüntetés végeztével újult erővel és hihetetlen elánnal kijöttek azok az ellentétek a vezetőségen belül, a Választmány tagjai között, hogy „elrontottad”, „nem ezt beszéltük meg”.

Tehát akkor ténylegesen elég sokan elvetették a sulykot, azzal hogy tulajdonképpen az ügyekkel nem nagyon foglalkoztak, hanem inkább egymásnak a kicsinálásával, tehát ezt gyorsan megtanulták ugye a pártpolitikából, hogyan is kell ezt csinálni. És hogy ha jól emlékszem, akkor mind Szegeden, mind mindenhol eléggé nagy vákuum keletkezett hirtelen, hogy akkor most a Hallgatói önkormányzatoknak a jövője megkérdőjeleződik. Esetleg a rektorok, főigazgatók most nem lépnek-e egy olyat, hogy ha meggyengültek, akkor… Sokszor kellemetlen egy hallgatói mozgalom már magában az intézményben is, esetleg azt az 1/3-os arányt, amit ott vezetői testületekben elfoglaltunk azt csökkentsük. De hát senki nem megy ötletekért a másik udvarába, hogy a saját hatalmát egy kicsit növelje. Tehát nagyon gyorsan ki kellett volna találni, hogy hogyan tovább a tandíj-kérdésben és egyáltalán. Ez – ha jól emlékszem – 6-8 hónapon keresztül nem sikerült, akkor ugye a következő közgyűlésen egy kicsit elemeire hullott szét a hallgatói mozgalom. Mindenki visszavonult a saját várába, én is lemondtam az alelnökségről. Az én elnökségi beszámolómat bár elfogadták, tehát amit nekem kellett megcsinálni az elfogadták, de tulajdonképpen nem volt értelme maradni az országos vezetésben, és Szegeden elindítottunk megint egy csomó folyamatot, tehát visszatért mindenki egy kicsit a saját egyetemi városába, egy kicsit rendet teremtett, kicsit azokkal a dolgokkal megint elkezdett foglalkozni, amit egyébként ezek miatt az országos ügyek miatt elhanyagolt. Hiszen azért Szeged mindig egy úttörő volt, mindenfajta kezdeményezésben. Nemcsak politikai értelemben, hanem a szolgáltatások akkor indultak el: a hallgatói bolt, lézernyomtató és fénymásoló szalon, a JATE Klubbot elkezdtük üzemeltetni, akkor indítottuk a Hallgatói Vásárlói Klubbot, ami ugye most már országos, ez a Diákbónusz Kht. stb., stb.

Tehát Szeged mindig pezsgő hallgatói élettel volt teli, mindig voltak olyan emberek, akik tudták inspirálni a társaságot és ebből nagyon sokan be is kerültek az országos vezetésbe, hiszen mindig volt a hallgatói mozgalom vezetői közül szegedi alelnökként, elnökként, tehát jó páran, pár évet lehúztunk ebben a dologban. 6 hónapra, 8 hónapra volt egy ideiglenes elnökség, amelyik nem tudta azt a – akkor már két pártra szakadt – hallgatói szervezeti rendszert, illetve az önkormányzatokat sem kordába tartani, sem jó irányt mutatni, és utána volt egy rendes tisztújító közgyűlés, mint HÖKOSZ még egyébként, ahol ugye idézőjelben az egyik „pártnak” én voltam a vezetője.

Akkor azt a választást sikerült megnyerni. És akkor eldöntöttük, hogy ez a HÖKOSZ ez sok szempontból annyira elromlott, annyira nem jó ez a név már, annyira nem lehet javítani a helyzetén. Már előtte több hónappal elindult egy ilyen kommunikáció a felsőoktatás különböző szervezeteivel, hogy egyrészről a hallgatói mozgalmat be kell emelni úgy a Felsőoktatási Törvénybe, hogy nevesítve legyen, jogosítványai legyenek, hiszen mindent, amit a hallgatói mozgalom elért, azt a saját erejéből érte el, tehát nem volt állami támogatása, nem voltak jogosítványok. Azt, hogy most a hallgatók bent ülnek a felsőoktatási intézmények vezetői testületeiben, mindenki természetesnek veszi. Amikor én kezdtem a felsőoktatási tanulmányaimat, akkor én még emlékszem olyan professzora, aki behívott és azt mondta, hogy ha sokat mozgok, akkor problémák lesznek a vizsgákkal, és voltak is, nem csak nekem, másoknak is, volt akit el is tanácsoltak a felsőoktatásból. Tehát az elején nem tapsoltak itt a hallgatóknak, hogy jaj de jó, hogy bele akarnak szólni az intézményi életbe, bele akarnak szólni egy rektorválasztásba, egy dékánválasztásba, egy főigazgató-választásba, egy tanári kinevezésbe, esetleg a tanárokat véleményezni akarják, tehát ezek nem voltak triviális dolgok. Most annyira triviálisnak tekinthető, de hát ezt valakinek ki kellett küzdeni.

Szóval akkor jött az ötlet, hogy egyáltalán magát a HÖKOSZ nevet is elhagyjuk és fölveszünk egy másikat, ez lett ugye a HÖOK, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, ami végül is bekerült a törvénybe, úgymond jogot nyert. Az egy nagy elismerés volt, hogy a hallgatói mozgalom végre, ugyanúgy, mint a magyar Rektori Konferencia, a magyar Főigazgatói Konferencia és más vezető testületek összessége bent van a felsőoktatás közepében és megkapta a feladatait, lehetőségeit, véleményezési jogait. És ezt rá 6 hónapra, hogy ha jól emlékszem, márciusban választottak meg, és októberben – talán – megalakítottuk a HÖOK-ot, és egyben, a HÖKOSZ-t megszüntettük. Én azt hiszem, hogy az az időszak, a következő, megint egy jó időszak volt – legalábbis amint én látom, hiszen utána még 2 évig, tehát összesen 3 évig voltam országos elnök – akkor el tudtunk indítani megint egy csomó újdonságot, ami még ma is él a felsőoktatásban.

Sok jogszabályban látom még azokat a mondatokat, bár most eléggé sokat átírtak, amiket még mi javasoltunk. Tehát az még egy fellendülési időszak volt, függetlenül attól, hogy most azt én vezettem vagy nem, tehát tényleg az egy termékeny időszak volt és béke volt. Tehát sikerült megegyezni, sikerült csillapítani, sikerült azokat a pontokat megtalálni, ahol mindenki hajlandó volt kompromisszumot kötni, de azt hiszem, hogy napjaink felsőoktatási hallgatói mozgalma azért már nem összehasonlítható mondjuk akár a tandíjas, akár a tandíj utáni, akár a tandíj előtti hallgatói mozgalommal, tehát egy kicsit színevesztett szerintem, legalábbis amennyit én még látok a magyar felsőoktatás belső ügyeiből.

Az interjú 2002-ben készült.
Készítette a Belvedere Meridionale Alapítvány megbízásából Erhardt Ágoston.