Még nem felejtettük el, hogy az egyetemi ifjúság ősszel lezajlott tüntetéseire mi adott okot.

Leköpködtek bennünket. Meggyaláztak. S olyan részről érte sérelem a keresztény ifjúságot, ahonnan annak legkevésbé lett volna szabad jönnie. Olyan egyének sértették meg a keresztény világnézetet, akik hazánkban egy megtűrt népfajhoz tartoznak. Ez a népfaj 1900 esztendővel ezelőtt egy igazságtalan ítélet végrehajtásánál átkot mondott önmagára: „Az ő vére rajtunk és fiainkon!”[1] Az átok csakhamar fogott. A jeruzsálemi templom, amely akkor a világ legnagyszerűbb alkotása volt, a hetvenedik esztendőben, a város bevételekor földig leromboltatott. Ettől az időponttól kezdve a zsidó nép hazátlanná lett, és fokozatosan szétszóródott az egész világon. Vándorbotot vett a kezébe; vándorútján bekopogtatott minden nemzetnek ajtaján. Sokszor nem is kopogtatott, hanem csak úgy csúszott be a hátsó ajtón, s a nemzet tagjai csak akkor vettek tudomást létezéséről, amikor a jövevények már nagyon otthon érezték magukat, és nyugtalan vérük feszelgésre, hencegésre késztette őket.

Így történt ez Magyarországon is. A zsidók legnagyobb része, hol egyenként, hol kisebb csoportokban Galíciából vándorolt be a Felvidékre. A nemzet megtűrte, nem toloncolta vissza a határon túlra. S vajon mit tettek a jövevények? Meghúzták magukat szerényen? Utolsóknak tekintették magukat, mint befogadott koldushoz illik? Hálásak voltak a keresztény társadalommal szemben, hogy nemcsak megtűrte, hanem érvényesülni engedte őket? Igen, nagyon szerényen viselkedtek, – de csak a nagyapák! Azok is addig, míg pénzt, hatalmat nem érzetek a kezükben. Az unokák már mindenütt előre tolakodtak. Egyetemi tantermekben az első padokat lepik el; a keresztény diáksapkát, a keresztény világnézetet emeletnyi magasságból köpködik le.

Érthető tehát, hogy ilyen viselkedés láttára ökölbe szorul a keresztény diák keze, és nemes felháborodásában szeretne minden galiciánert visszatoloncoltatni oda, ahonnan hívatlanul országunkba jöttek. Megértjük azt is, ha a magyar diák lelkében élő ellenszenv egy-egy arcátlan provokálás következtében utcai tüntetésekben robban ki. Ha olyan sérelem ért bennünket, melyért elégtételt kell követelnünk, akkor elégtételt is veszünk magunknak. Ha nem így tennénk, gyávának és gyöngének bizonyulnánk.

Miből álljon ez az elégtétel? Ha bennünket legérzékenyebb pontunkon: keresztény világnézetünkben, becsületünkben bántottak meg, akkor az elégtételt valahol ott kell keresni, ahol a sértő fél legérzékenyebb pontját találjuk meg, mert csak így lesz meg, az elégtételszerzésnek kellő pedagógiai hatása.

Nem viszonozhatjuk a sértést hasonló durvasággal. Ezzel egyrészt magunk alacsonyítanók le, másrészt nem is lenne meg a kellő eredménye. Ha a tüntető diákok betörnek egy-két ablakot, kirakatot, ha elkiáltják magukat: „Le a zsidókkal!”, vajon mindez olyan érzékenyen érinti őket? Korántsem. A betört ablakok árát megfizetik a biztosítótársaságok. A szenvedélyes kiáltozások pillanatnyilag ijedelmet okoznak ugyan, de félelmük mellett is bíznak a rendőrség erejében, amelynek kötelessége az utcai zavargókkal szemben mindenkit, tehát a zsidókat is megvédeni. S mikor a vihar elvonul, minden marad a régiben. A zsidó sajtótermék a régi példányszámban fogy, a zsidó boltok továbbra is a régi látogatottságnak örvendenek, a zsidó „művészet”, irodalom továbbra is felszínen tartja magát, és terjed, fertőz. Szájjal szidják a zsidót, kézzel azonban teletömik zsebét pénzzel, és így minden gazdasági lehetőséget nekik átadnak. Hányszor megtörténik azután, hogy a diplomát szerzett fiatalember állást kereső kálváriaútján kénytelen bekopogtatni Kohn úrhoz vagy Grün úrhoz egy-egy darab sovány kenyér elnyerésének reményében. Kohn úr pedig önelégülten szögezi le: „no lám a harapós kis kutya, mennyire megszelídült!” Ha jókedvében van, és hajlandó nagylelkűséget gyakorolni, és hozzáteszi fennhangon:

– No, nem bánom! Itt van 48 pengő. De jól viseld magad, és dolgozz látástól vakulásig!

Ha eredményes tüntetést akarunk, a kapa nyelét másutt kell megfogni. A jelszó rövid, de a megvalósítása annál nagyobb kitartást kíván: Becsukni erszényünket, valahányszor a zsidóság akarja azt megvámolni. Ha ők – akik végeredményben a magyar földből a keresztény társadalomból élnek – nem becsülik meg a mi világnézetünket, akkor nem érdemlik meg, hogy eltartsuk őket.

Délvidéki Ifjúság I. (1935/36.) 6. szám (február) 6-7. oldal

 

[1] Mt 27, 25