Mi történt 1995 kora tavaszán itt Szegeden?

Érdemes talán abból a szempontból egy kicsit visszamenni az időben, hogy a szegedi egyetem – én legalábbis úgy érzem – bölcsője volt ennek az egész hallgatói mozgalomnak, ugye a HÖOK-nak a vezetése a 1990-es években az alapvetően szerintem egy szegedi beütést hordozott, kezdődött Várnagy Józseffel, aki a HÖOK-nak az egyik alapító elnöke volt, folytatódott a Skultéty Tamással, aki egész hosszú ideig volt a HÖKOSZ elnökségi tagja, majd a HÖOK-nak elnöke és hát azt gondolom arról sem feledkezhetünk meg, hogy habár nem feltétlenül egy oldalon állt a HÖOK politikai erőterében a Skultéty Tamás és a Garamhegyi Ábel, de az Ábel is innen Szegedről jött, itt Szegeden tanult és ő is itt a hallgatói mozgalomban nőtt fel. Én azt az 1995-öt úgy éltem meg és úgy emlékszem vissza, hogy a szegedi egyetemen nagyon komoly háttérmunka folyt azzal kapcsolatban, hogy milyen is legyen a hallgatói önkormányzatoknak a jövője, ugye minden kormányzat döntés-előkészítésében a HÖOK vagy maga a hallgatói mozgalom valamilyen szempontból döntés-előkészítési szerephez jutott, ami azt jelenti, hogy mint társadalmi szervezetet bevonták abba, hogy akkor milyen legyen a felsőoktatásnak a jövőképe, hogyan nézzen ki a hallgatói érdekképviselet, milyen hallgatói juttatások legyenek egy európai egyetemen, amit még azt hiszem, hogy ma is hosszasan fogunk építeni és ebben hát a dologban talán derült égből villámcsapás volt Bokros Lajosnak a feltűnése. Habár hozzá kell tennem azt, hogy az én meglátásom szerint már 1994-ben is felvetődött az a kérdés egy műhelymunka kapcsán, hogy a felsőoktatás valóban egy nyílt közszolgáltatás lesz. A felsőoktatásba felvételin keresztül lehet bekerülni, mik lesznek azok az alapvető értékek, amiket megfogalmazunk a munkaerőpiacon. Hiszen azért valljuk be őszintén, hogy a felsőoktatás kapcsán én úgy gondolom, hogy ennek az igazi értékteremtése abban nyilvánul meg, hogy akik innen kilépnek azok a munkaerőpiacon milyen értéket tudnak teremteni, legyen az egy pedagógus, legyen az egy közgazdász, vagy legyen az egy orvos. És ennek kapcsán már ’94-ben volt egy műhelymunka, hogy ez egy egyéni befektetés kérdése, tehát az egyén számára is fontos ez, hiszen ha van egy diplomája akár főiskolai, egyetemi, ezzel jobb helyzetbe kerül a munkaerőpiacon, érdemes neki is befektetni a saját emberi tőkéjébe, vagy az állam, az egész közösség számára fontos az, hogy legyenek jó pedagógusok, legyenek jó orvosok, legyenek jó közgazdászok. És hogy ha valaki elfogadja mind a két – mondjuk így – dolgot, hogy mind a kettőnek szerepet kell kapnia egy felsőoktatás-politikában, akkor mi legyen a mértéke a kötelezettségvállalásnak, mennyi kötelezettséget vállaljon az állam és mennyi kötelezettséget vállaljon az egyén. 1995-ben ezt a kérdést a pénzügyminiszter úr elég drasztikusan megfordította és azt mondta, hogy ezen most már nem elméleti vitákat kell folytatni, hanem egyszerűen tandíjat vezetünk be, ami egységes és 2000 Ft mindenkinek. Ugye ha valaki visszaemlékszik arra a vasárnapra, akkor ugye pénzügyminiszterünk azt mondta, hogy ennyi pénzt egy hónap alatt elfüstölnek így is úgy is az egyetemisták, tehát ennyi cigaretta árát mindenképpen megfizetik, akkor legalább ugyanennyit fordítsanak arra is, hogy ők egyetemre járnak. Ebből a szempontból én az általános tandíj rendszerét nem tartom feltétlenül – hát hogy is mondjam – elfogadhatónak. Én ha van is tandíj, akkor azt mondom, hogy differenciált tandíjban kellene gondolkozni, amiben lehetősége van a döntéshozóknak is és a hallgatóknak is abban a kérdésben nyilatkozni, hogy akkor ha egységes a tandíj, akkor ez azt jelenti, hogy egységes a diploma? Annak ugyanaz a munkaerőpiaci értéke? Ugyanannyit fog jövedelmezni egy diploma egy bölcsészhallgatónak is, mint egy közgazdászhallgatónak is? És ezek a kérdések ebből a szempontból nem kerültek megvitatásra. Az hogy 2000 Ft legyen a tandíj az egy ilyen – azt gondolom – fiskális politikának volt a része, meg kellett húzni a költségvetés korlátjait és azt mondani, hogy igen, nekünk erre a bevételre szükségünk van, mint „állambácsinak”. Azon a tavasszal én a Hallgatói Irodát vezettem, úgyhogy én magának a tüntetéssorozatnak vagy az egész megmozdulásnak – mondjuk így – a logisztikai vagy érdemi részeiben vettem részt. Azt hogy itt több ezer ember összegyűlt, azokat nyilván valahogy értesíteni kellett, annak volt egy komoly – mondjuk így – marketingkommunikációja, 2003-ban talán már lehet ezt a szót használni, habár akkor nem úgy éltük meg, hanem úgy, hogy akkor plakátokat kellett gyártani valami olyan fénymásolón, ami nem a mienk volt, valahogy meg kellett találni azokat a kommunikációs üzeneteket, amik a diákokat tényleg ide kicsalta a térre. Ebben Szegednek voltak hagyományai. Ha valaki visszaemlékszik az első szegedi nagytüntetésre, amikor itt, a felsőoktatást egy ilyen koporsóba eltemették a diákok, még az első, a rendszerváltás utáni, az Antall-kormány alatt. Úgyhogy azt gondolom, hogy nem volt olyan nehéz dolog az embereket megint összehozni és ahogy mondtam az én feladatom ebben az volt, hogy itt legyen tea, itt legyen zsíros kenyér, hogy itt legyen hangosítás, hogy ennek az egész rendezvénynek meglegyen a maga forgatókönyve, és azt gondolom, hogy ha lehet élményről vagy élményekről beszélni, akkor számomra az volt az alapvető érték, hogy valahogy mindenkiben benne volt az, hogy lehet, hogy ez egy népnyúzás vagy nem. 1995 tavaszán itt a Hallgatói Iroda már elég jó körülmények között az Irinyi épületben működött és hát azt hiszem, hogy azt sem érdemtelen felemlegetni, hogy nekünk viszonylag jó kapcsolatunk volt az egyetem vezetésével. Ugye az a Csirik professzor éppen akkor a rektori vezetésnek egyik meghatározó figurája, aki mindig is a hallgatói – mondjuk így – érdekek mellett felemelte a szavát és azt gondolta, hogy ha valóban lesz az egyetemen minőségbiztosítás, az nem attól lesz, hogy a professzorok ezt önmaguktól – hát mondjuk így – fontosnak tartják, hiszen melyik az a termelésben vagy szolgáltatásban résztvevő cégszervezet, amely ezt önmagától bevezeti – főleg abban az időben –, hanem pont a fogyasztók, a hallgatók lesznek azok, akiknek ez a dolog hát valamilyen szempontból nemhogy kötelességük, hanem elemi érdekük, hogy ebben a kérdésben valamilyen formális keretek között nyilatkozzanak. Úgyhogy mi úgy szerveztük meg ezt a rendezvényt, hogy emellett az egyetem támogatását vagy az egyetem vezetésének a támogatását – azt gondolom – maximálisan élveztük. És minden olyan műhelymunka – akár tekintsünk egy ilyen műhelymunkát a HÖK ülésnek vagy az egyetemi vezetői értekezletnek – úgy telt el az én nagyon ködös visszaemlékezéseim szerint, hogy itt végül is konszenzus volt abban, hogy ha föl is vetődik a tandíjnak a kérdése, annak a megoldási módja nem egy ilyen egyszerű „fizessen mindenki havonta 2000 Ft-ot” módszerrel oldható meg, ennél egy komplexebb rendszerre lenne szükség.

A parlament épülete előtti „Virrasztás a jövőnkért” című demonstráció jelentős hallgatói tömegeket mozgatott meg, ám kétes eredménnyel zárult, végső célját, a tandíj bevezetésének elodázását, elhalasztását nem érte el. Az eredmények értelmezése, értékelése akkor a radikalizmus és a másik oldalon a reálpolitika alapjain állva sokszínűvé tette a demonstráló hallgatói mozgalmat. Hogyan emlékszel vissza a demonstráció napjaira?

Hát akik fölmentek, azok azt gondolom, hogy egyrészt elég radikálisok voltak, másrészt mivel pont ők adták – ahogy mondtam – a HÖOK-nak a vezetését, ezért azt gondolom, hogy akik utaztak azzal is tisztában voltak, hogy ennek a tüntetésnek a kimenete az kétséges. Nem tudom, hogy a Skultéty Tamás vagy a Szabó Laci ma mit nyilatkozna ebben a kérdésben, én azt hiszem hogy azért, az hogy megegyezés született akkor, az hogy ott egy konszenzus alakult ki abban az időben és hogy a Szabó Lacit utána emiatt le is nyuszizták, az azért az mutatja a kérdésednek az igazi súlyát. Szeged megpróbált valamilyen módon konszenzust keresni, tudta, hogy az nem megy, hogy utcára visszük minden héten majd a diákokat, azt nem fogjuk tudni megcsinálni, nincs ahhoz akkora muníciónk, 2000 Ft azért nem egy olyan összeg volt, amire tényleg azt lehet mondani, hogy népnyúzás lett volna. 1996-ban más volt persze 2000 Ft, mint most 2003-ban, hiszen azóta eltelt jó néhány év. De én úgy gondolom, hogy ha a kormányzat nem köt kompromisszumot, akkor mi igazából néhány hónap múlva kifúlunk. Jön egy nyár és a nyári szünet után már nem nagyon lehet megint újra és újra tömegeket vinni az utcára, más eszköze meg akkor a HÖOK-nak szerintem már nem maradt. Tehát én úgy látom, hogy a Szabó Laci, vagy a Jackovics Laci, vagy a Skultéty Tamás nagyon jó látták, hogy meg kell tudni valamilyen módon egyezni, így is mentek be, így is jöttek ki. Ez a tömeg számára ott nem volt elfogatható a Kossuth téren, ami szerintem nyilvánvaló volt, amikor kijöttek, de hát ott egész másképp éltük meg. Én a magam részéről azt, hogy a Lacit lenyuszizták azt én nagyon sajnáltam. Ő akkor azt hitte, hogy jót tett ebben az egész dologban, de volt egy nagyon komoly ilyen tömegpszichózis, hogy hát annak örültünk volna igazából, hogy ha kijönnek és azt mondják, hogy hát nincs tandíj, sikerült megegyezni a kormánnyal, hogy mégsem 2000 Ft, hanem 0 Ft. Nem tudom. Kicsit azt érzem így utólag visszagondolva – gondold el –, hogy szerintem ma már nincs olyan hallgató, aki ne fizetne valamilyen módon tandíjat, csak lehet, hogy nem feltétlenül tandíjnak hívjuk, hanem fizetünk beiratkozási díjat, meg diploma kiadási díjat, meg vizsgadíjat, tehát az egyetemek a saját mozgásterükben ezeket nagyon gyorsan átvették a kormányzattól, tehát hiába törölte el az 1998-as kormányzat az általános tandíjfizetési kötelezettséget, egyrészt a részképzések kapcsán, tehát az esti-, levelező-, távoktatásos képzések kapcsán, másrészt ezeknek az intézményi díjjaknak a kapcsán azt gondolom, hogy ma körülbelül már megfizeti minden hallgató ugyanazt a fajta összeget, mint amennyit 1996-ban akkor ott a kormányzat elgondolt.

Akkor fel lehet tenni azt a kérdést, hogy volt értelme az egésznek?

Hát ez az én meglátásom, ebben sokunknak szerintem nem ugyanaz a véleményük. 1990-ben, amikor elindult a hallgatói mozgalom annak a – lehetne történészeket bevonni, meg bölcsészhallatókat bevonni vagy olyan embereket, akik ebből szakdolgozatot írtak, mert jó néhány ilyen született – de azt gondolom ’95-’96-ban alapvetően vége volt egy korszaknak. Ez a mozgalmár korszak 1995-96-ra lezajlott, a mozgalmár korszak alatt azt értem, hogy voltak olyan hallgatói vezetők, akik tényleg valamilyen erkölcsi alapon megpróbáltak az egyetemmel elkezdeni kommunikálni és megpróbáltak valamilyen erkölcsi kérdéseket tisztázni. Ilyen erkölcsi kérdésnek tekintem én azt – persze nem filozófiai értelemben vett erkölcsi kérdés, ezt azért hozzá kell tennem, hanem az egyetemen belül egy erkölcsi kérdés –, hogy vajon egy matematika-fizika szakos kiváló eredmény egy évben, az összemérhető-e mondjuk a biológia-földrajz szakos eredményekkel. Ez azért érdekes, mert ez az egész ösztöndíjrendszert az 1990-es években felborította, amikor kiderült az, hogy nem mérhetőek hallgatóknak úgy teljesítményei egymáshoz, hogy más-más követelményrendszert támasztanak, vagy más-más követelményrendszert állítanak elé. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása 1995-96-ra véget ért, a HÖOK-nak meg kellett, meg magának a Mozgalomnak meg kellett keresnie azt az új szerepet, amiben ő nyilatkozhatott és azt gondolom, hogy azzal, hogy a tandíj kérdés így fellángolt, hogy jött egy ilyen pénzügyminiszter, így még volt egy utolsó muníció, hogy ezek a mozgalmárok még ott egy-két kérdésben, egy-két fontos kérdésben nyilatkozzanak és utána – nekem az a megítélésem, habár ezt a mai hallgatói vezetők mindig nehezen fogadják el tőlem – hogy 1996 óta ez a dolog meghalt. Nincs erre igazából igény. Ahogy mondtam mindenki fizet valamilyen módon tandíjat és ebbe felnőtt egy olyan generáció, aki már ebbe beletörődött, ma már én nem tudok elképzelni olyat, hogy utcára lehetne vinni a hallgatókat, milyen olyan kérdés van, ami miatt több ezer ember ide jönne a térre, ami nem pop-zenei vagy nem kulturális kérdés, tehát milyen olyan hallgatói létet érintő kérdés van, ami miatt ugyanezt a dolgot meg lehetne csinálni 1996 után 8 évvel. Én ilyet nem tudok mondani. Ha emlékszel, akkor 1996 után a HÖK-nek a szerepe is megváltozott, a HÖK-ös addig ilyen forradalmár ember volt, azután már inkább egy ilyen vezető volt, akinek már lettek irigyei, akiről bizonyos hallgatói csoportok azt mondták, hogy hát HÖK-ösnek lenni az egy olyan ösztöndíj kiegészítési, jólléti, jövedelmi forma, ami már inkább a hatalomról és a pénzről szól és azok a mozgalmárok, az a Várnagy Józsi, akinek mindig ugyanaz a farmerja volt ahány nap bejött az egyetemre, azok ugye kikoptak és jöttek valóban ezek az új típusú – nem tudok jobbat mondani – vezetők, menedzserek, akik már el tudták magukat adni egy egyetemi értekezleten, akik az egyetemi tanácson nem forradalmárként, hanem inkább technokratának tűntek fel, akik az egyetemi rektorválasztást is egyfajta hatalmi harcként élték meg, és hát azóta ez egy új világ és ebben azt gondolom, hogy még a mai napig is keresi a HÖK az igazi szerepét. Mit csináljon egy HÖK ma, ha már van rendes Tanulmányi- és Vizsgaszabályzat, mit kezdjen azzal a kérdéssel, hogy az Európai Unión belül a hallgatói önkormányzatoknak a szerepe az intézményi képviseletben csökkent, nem hiszem, hogy találunk olyan fejlett európai országot, ahol ennyi egyetemi hallgató ül bent az egyetemi képviseletekben, ráadásul ezek az egyetemek nem is akadémiai vezéreltek, hanem van egy akadémiai meg egy menedzsment vezérlet. És ebből a szempontból a HÖOK és a hallgatói mozgalom is azt hiszem 1996 óta egy ilyen folyamatos válságban van, azért mert az a politikai szerep, egyetempolitikai szerep, amit 1996-ig be lehetett tölteni, az kiürült. És azoknak az igazi hallgatói vezéreknek, akik még ezeknek a kérdéseknek az erkölcsi tartalmát boncolgatták, azoknak lejárt az ideje. Emellett azt mondom, hogy ez így van jól, hiszen megszilárdult itt a szegedi egyetem, van egy kialakult kultúrája, vezetése. Ha lehet most egy kicsit a jövőre is vonatkoztatva mondani, akkor azt gondolom, hogy az lesz ugye a nagy kérdés, hogy most a felsőoktatás megint egy reform előtt áll, van egy szakmai vitaanyag, ami átalakítaná a szegedi egyetemet meg minden egyetemet és egy új struktúrát hozna létre. Úgy gondolom megint az a nagy kérdés, hogy itt most ebben az ügyben csak addig jutnak el a HÖK-vezetők, hogy mondanak egy-két lózungot, egy-két dolgot kiragadnak ebből az anyagból, hogy ez tetszik vagy nem tetszik, vagy valóban képesek ők is ennek a koncepciónak alternatíváját felállítani vagy azt mondani, hogy e mellé odaállunk és mi is azt akarjuk, hogy egy újfajta egyetemi szerveződés alakuljon ki.

Az interjú 2002-ben készült.
Készítette a Belvedere Meridionale Alapítvány megbízásából Erhardt Ágoston.