Török József                                                                                        1987/3.

 

AZ IFJÚSÁGI KLUBMOZGALOM

TÁRSADALOMTÖRTÉNETI VÁZLATA

 

 

I. Bevezetés - problémák és hipotézisek

Mindaz, amit ma több-kevesebb egyetértéssel ifjúsági klubmozgalomnak nevezünk, 25-30 éves múltra tekint vissza; akkor is, ha a klubformának komoly művelődéstörténeti előzményei voltak. E szűk három évtized alatt változatos utat bejárván, a legkülönfélébb vélemények, politikai és szakmai megfontolások kereszttüzében ért el mai, válságos állapotába.

A kezdetektől a hetvenes évek közepéig a klubmozgalmat dinamikus fejlődés jellemezte. Ezt mutatják az alábbi számok:[1]

                                        1964                  200

                                        1967                1500

                                        1970                2200

                                        1973                3000

E fejlődés alatt többféle klubfogalom és ennek megfelelő funkció próbálta felülről meghatározni a klubok céljait, feladatait.

Az elmúlt években kb. 3500 ifjúsági klubot összesítettek tanácsi statisztikák. Ebből a művelődési otthoni fenntartásban[2] működők száma 1983-ban 2323 volt. Valós működésüket, számukat illetően azonban teljesen tájékozatlanok vagyunk.

Az elmúlt évek tapasztalatai és adatai azt mutatják, hogy erősen csökkent a klubélet, a klubba járás és klubvezetés presztízse – válságba került a mozgalom. Ezt jelzi az a tény is, hogy 1978-1983 között 2918-ról 2323-ra, tehát öt év alatt 595-tel – 20,4%-kal! – csökkent az ifjúsági klubok száma. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyanezen időszak alatt a klubtagok száma 24,9%-kal (!) lett kevesebb – a válság ténye nyilvánvaló (1. és 2. tábla).

Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi években erősödött föl a klubmozgalom körüli vita: fórumok, országos táborok, tv-vita résztvevői foglalkoztak az érezhetően egyre merevebb klubmozgalommal.[3]

A válság legkézenfekvőbb bizonyítékát – miszerint az említett öt év alatt a klubok száma ötödével, a klubtagok száma negyedével csökkent –, nemcsak az irányítás, hanem gyakran maguk a klubvezetők is az egyéni érdektelenséggel magyarázzák, megfeledkezve arról, hogy ez már csak okozat.

Az ifjúsági klubmozgalom története tehát azt a kérdést veti föl, hogy melyek voltak azok a tényezők és társadalmi erők, amelyek meghatározták pályáját, és mai válság-állapotát okozták?

A lehetséges válasz – hipotézisem szerint – két szálú. Az egyik a fiatalok – mint társadalmi csoport – helyzetében, méginkább helyzetváltozásában keresendő. Emögött az a „fejlődési” ív húzódik meg, amely egyrészt a korábbi homogén ifjúsági csoport „széttöredezését”, átrétegződését, differenciálódását; másrészt az ezekkel együttjáró társadalmi-egyéni – legfőképp egzisztenciális problémák halmazát jelenti. Mindezek együttes hatása kevésbé a klub, int inkább a problémák megoldása – vagy megoldhatatlansága miatt a devianciák – felé kényszeríti a fiatalt.

A másik szál magának a klubmozgalomnak a változása, mely az intézményesülést foglalja magába. Ez a folyamat szinte a kezdetektől végig kíséri a klubmozgalmat, a hetvenes évek elejétől azonban deklaráltan – dokumentumokba foglalva – is megnyilvánul.

Az ezzel járó bürokratikus és paternalista ifjúságpolitika szintén taszító erőként hatott a potenciális klubba járókra.

Fontos megjegyezni, hogy e két szál időben és tartalomban is rendkívül szorosan összefonódva vált, válhatott ilyen hatásúvá. Mindez pedig beleágyazódott abba a társadalmi folyamatba, amely az 1956 utáni gyors konszolidációtól a 68-as reformelképzeléseken és kudarcain át a 80-as évek társadalmi válságáig, s az ismét jelentkező reformszándékig tart. Nem lehet tehát külön klubtörténetet írni, mert a legjelentéktelenebbnek tűnő klubmozgalmi eseménynek – ha közvetetten is – pontos társadalomtörténeti alapja van.

 

II. A klubmozgalom történetéből

Mielőtt a kezdetekről szólnánk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a klubmozgalom művelődéstörténeti előzményeit, melyekre dolgozatom elején utaltam. Helyesen látta meg Földiák András,[4] hogy a klubot újszerű formának minősítők nem vesznek tudomást azokról a körökről, egyesületekről, amelyeknek bizonyos típusa – a 48-as függetlenségi körök – még a XIX. század utolsó évtizedeiben alapíttattak. A két világháború közti években szinte valamennyi társadalmi rétegnek, korosztálynak és felekezetnek megvolt a maga társköre, amely a családi kötelékeken túl a tágabb közösséghez való kapcsolódást biztosította. Sokszínű volt tehát az a paletta, amelyen egymás mellett működtek a szakszervezetek munkásotthonai, kulturális csoportjai és tornaklubjai, a falusi iparos, gazda- és olvasókörök, és a városi úri és polgári kaszinók. Ez a sokszínűség a II. világháború utáni szabadművelődésben újra kivirágzott, de 1949-től az ismert politikai okok miatt ez a folyamat megszakadt, hogy lényegük egy évtized múltán ismét megjelenhessen a társadalmi nyilvánosságban.[5]

A kezdeti évek eredménye tehát az, hogy az 1956 utáni fellélegzésben újra létrejöhetett a magyar társadalom egy régóta ismert társas-közösségi formája – a klub, amelyben egyre inkább az ifjúság kezdte magát legjobban érezni. Az ezekben rejlő lehetőségeket felismerve 1962-ben megjelent az első irányelv, amely csírája lett a később kiterebélyesedő irányításnak. 1964-es határozatával pedig színre lépett a KISZ, amely ettől kezdve markáns irányítója lett a klubok életének. Az ifjúsági klub bekerült a társadalom látószögébe, s ez megindította extenzív fejlődését.

Az 1965-1971 közötti éveket összegezve először is a gyors számszerű növekedést kell konstatálnunk. Az ugrásszerű mennyiségi fejlődés – amely a KISZ határozott bekapcsolódásával járt, – sokat kompenzált a népművelés ismeretterjesztő programjainak csökkenő látogatottságán. Földiák és Diósi is hivatkozik arra,[6] hogy ebben az időszakban kb. 10%-kal csökkent az ismeretterjesztő előadások és nyelvtanfolyamok látogatóinak száma, a műsoros etéké 30%-kal, az akadémiáké pedig 75%-kal. A néhol zuhanásszerű csökkenést a népművelés a különféle általános – később egyre inkább csak ifjúsági – klubokban szervezett programokkal tudta ellensúlyozni. Így számára létérdek volt a klubok fenntartása, működése.

A mennyiségi növekedést azonban erős központosító, irányító törekvések kísérték. Ennek „legsikerültebb” eredménye a kiválasztottakat nevelő klubvezető-képzés és a klubtanácsok mellett kétségkívül a Kiváló-pályázat, hiszen jellegénél fogva ez tudott legnagyobb hatást kifejteni. A 60-as évek végére a klubmozgalom elért arra a holtpontra, amelyet Csepeli és Lengyel az ifjúsági klub paradoxonának nevez: az informalitás és formalitás mezsgyéjén való lét.[7] S amint majd láthatjuk: a következő évtized elején már át is billen.

Az ifjúsági klubmozgalom 1973-ra a társadalom figyelmek középpontjába kerülve teljesen elismertté vált, ám egyúttal „kivívta” magának saját korlátait is. Némileg hasonló a helyzet az 1966 utáni felfutáshoz. Ahogyan akkor a Kiváló-pályázat hatására (is) szaporodtak a klubok, úgy 1976-ig most is ez történt. Minisztertanácsi határozat nyomán ugyanis nagyszabású fejlesztési kampány indult, melyhez központi alapot is létesítettek. 1973 őszén pályázatot írtak ki klubok létesítésére, illetve mostoha körülmények között működő klubok berendezésének korszerűsítésére,[8] tehát klubhelyiségekre.

Az eddigiekből is látható: a 70-es évek első felében a klubot kétféleképpen értelmezték. A különböző dokumentumok hatására rendkívül felerősödött a helyiség-értelmezés. Nem véletlen ez, hiszen ez volt mérhető a fenntartók, de gyakran a fiatalok számára is. Ezeken az években szinte minden ifjúsági parlamenten téma volt a klub, követelésként és ígéretként. A létrehozott helyiség utána már gyakran adott helyet – sokszor épp a fiatalok rovására – a munkahely vagy lakóhely más rendezvényeinek, reprezentatív eseményeinek. Ez a felfogás eredményezte, hogy a klub művelődési intézményként jelenhessen meg, hiszen – mostanra bizonyítottan – teljes mértékben megfelelt a művelődési otthon formai jegyeinek.

A másik fogalom a művelődési-nevelési színtér, amely hasonló erősséggel élt az előbbi értelmezéssel együtt, de a művelődés és nevelés fogalmakat váltakozva – mintegy szinonimaként – használták. Ennek volt eredménye az 1973-ban induló módszervásár sorozat. Ha ugyanis a klub „helyi művelődési forma” és „nevelési eszköz”; és a „klubélet még nagyon messze van az elérhető legjobb szinttől… s nem a tevékenységi formák gyarapodása, új módszerek bevezetése… jelent változatosságot bennük”,[9] nos, akkor a klubmozgalom problémái szakmai-módszertani problémák. ezek kiküszöbölése pedig megoldja a mozgalom helyzetét is.

A 70-es évek vége nem hozott lényeges változást. 1979-hez két momentum kapcsolódik. Egyrészt elindul a klubok és klubtagok számának rohamos csökkenése. Közvetlen magyarázatként elég elolvasni a folyamatosan újjáalakuló országos klubtanács évenkénti felhívásait. Végletesen a KISZ-akcióprogramhoz kötődő formális elvárásai semmilyen vonzerőt nem jelenthettek a klubok számára. A felmerült problémák azonban még mindig módszertani jellegűnek minősülnek, melyekre a klubvezető-képzés színvonalának emelésében látják a megoldást.

Az ifjúsági klubmozgalom válságát ugyan többen vitatták és vitatják, ám a tény egyértelmű: az 1978-83 közötti meredek csökkenés. (Talán ezért szüntette meg a művelődési statisztika 1984-től az ifjúsági klub feltüntetését? Mert ami nincs, az nem lehet probléma.) Ez eredményezte végül, hogy 1984-ben először(!) a KISZ KB, majd pedig az Országos Ifjúsági Klubtanács rendezett országos vitatábort a klubmozgalom egyre feszítőbb problémáinak feltárására. Mindkét találkozón részletesen vázolták a mozgalom elé tornyosuló gátakat, s a második találkozón határozott igény és ígéret volt a változtatásra. 1984-re már a klubmozgalom kompromisszumokra hajló képviselői is új létfeltételeket – autonóm és demokratikus klubéletet – követeltek. Az irányítás ígérete egy új, a mozgalom számára megfelelő irányelv volt. Bár a klubmozgalom helyzete nem egyszerűen irányelven múlik, hanem a valódi társadalmi mozgástér lehetőségén; a változtatás szándéka mégis új perspektívákat sejtetet.

Az irányítás 1986-ban váratlan megoldással(?) élt. Mivel az OTSH-t és az ÁIB-t megszüntették ill. összevonták, az ÁIB – több más rendeletével együtt – 1986. január 1-től hatályon kívül helyezte 1977-es irányelveit. A döntés felemás helyzetet eredményezett.

Formailag a klubmozgalom visszaállt az 1972 előtti, ún. szabályozatlan állapotába. Ez alapján a klub nem más, mint egy a létező kiscsoportos formák között.

A látszat azonban csalóka, hiszen tartalmilag lényegesen más helyzet alakult ki. A klubmozgalom áttörte ugyan az adminisztratív gátakat, de az életét közvetve és közvetlenül meghatározó társadalmi és intézményi környezet nem változott. A hosszú évek alatt megerősödött teljesítményelvárás, a megkövül helyiség és művelődési-nevelési színtér értelmezés maradandó károkat okozott.

Milyen összegzést tehetünk e történeti áttekintés végén? Úgy vélem, pontosan kirajzolódik a klubmozgalom fokozódó intézményesülése: a formális elemek dominánssá válása az informalitással szemben, a spontán mozgások voluntarista átszelídítése. A kezdeti öntevékenységet jól használta ki a KISZ, amely 1964-től erőltetett fejlesztő politikájával gyors gyarapodást eredményezet. De ezzel egyidőben kezdte el irányító törekvéseit érvényesíteni, amelyhez az 1966-ban induló Kiváló-pályázat jó eszköz volt. Bár a klubmozgalom virágkora is az ezt követő évekre tehető, a fokozódó egységesítő és ellenőrző törekvések 1972-ben sikerrel jártak, melyet 1977 csak visszhangozni tudott. Az irányelvek kemény határok és feltételek közé szorították a klubmozgalmat. Ez ellen a fiatalok csak egy módon tiltakozhattak: otthagyták a klubokat. Az eredmény ismert.

 

III. Társadalomtörténeti vázlat

Gondolatmenetünk lényeges pontjához értünk, hiszen számos, mindeddig nyitott kérdés vár válaszra. Legelső kérdésünk az, hogy milyen társadalmi helyzet tette lehetővé az ifjúsági klubmozgalom létrejöttét és fejlődését? további kérdéseinkre már – feltehetően – összetettebb és bonyolultabb válaszok születnek. Azt kérdezzük ugyanis: milyen erők terelték az adott útra a klubmozgalmat? Milyen belső és külső tényezők kényszerítették(?) az irányítást akkori döntéseire? Mennyiben határozta ezeket meg az aktuális politikai szándék? S végül: ezek feltételezett hatására hogyan változtatott alakot az ifjúság mindenkori közösségi-kulturális törekvése?

Láthatjuk: külön-külön is alapos elemzést igénylő kérdések. Ezért itt nem vállalkozhatom többre, mint ezen összefüggések rövid vázlatát megfogalmazva a klubmozgalom társadalmi alapjairól pillanatképet alkotni.

 

1. A hatvanas évek

„Nem akarok állni, ha futnak a percek,

nem akarok állni, ha fordult a föld”

(Bródy János)

 

Szükséges rögtön előrebocsátanom: minden korszakhatár szükségszerűen mechanikus, ezért kissé hamis. Az adott történet ugyanis soha nem a megjelölt évszámmal, hanem mindig korábban kezdődik. S ha a lazább megfogalmazású korszakjelölés rugalmas értelmezést enged, élnünk is kell vele, mert a klubmozgalom születésének is korábbi gyökerei vannak.

Mára már közhely, hogy az alapfeltétel a szocialista demokrácia fejlődése volt. Az 1956 utáni politika a józan felismerés és a kényszerű taktika nyomán társadalmi konszolidációt indított el. Ebben a folyamatban „létrejön tehát egy olyan társadalmi mozgás-szerveződés, amely a személyiségnek ’kedves’ szocializációs formák (szabadon választott és személyes kapcsolatokat lehetővé tévő kiscsoportok és mozgalmak) létrehozásán munkálkodik.”[10] ez csak egy új érték elfogadásával történhetett meg. Az ötvenes évek totális össztársadalmi gondolkodásába kevéssé fért bele a csoportérdek, s végletesen tagadott volt az egyéni érdek. A hatvanas évek egyik nagy jelensége a csoportérdek legitimálása, sőt közösségként való eltúlzott minősítése, és megjelenik a javuló anyagi léttel összefüggésben – de nagy viták közepette – az egyéni érdek is. (Gondoljuk csak a háromszakaszos életmód-vitára. 1960: családi ház – közösségi otthon?; 1961: „frizsider-szocializmus”; 1963: népesedési vita, avagy „kicsi vagy kocsi”?)

A társadalmi makró-folyamattal párhuzamosan jelent meg a másik ösztönző és formáló erő: a beat. A megjelenő általános érvényű csoportértékhez ez adta azt a specifikus minőséget, amely a fiatalság számára életmódot és gondolkodásmódot meghatározóvá vált. Dinamizmusa, a konvenciók felrúgása, harsány, eleven öltözködési és viselkedési mintái, sajátos együttlét-formája felerősítette az eddig lappangó generációs különbségeket.

 A hetvenes évek közepén „elvetődött az egységes ifjúsági kultúra lehetősége, amely az első szakaszban az öltözködése, hajviseletre, mindennapi magatartásra és a zenére terjedt, később kiszélesedett más művészeti ágakra, és a különböző országokban különböző jellegű kapcsolatban állt az ifjúság különböző politikai mozgalmaival (hippimozgalom, beatmozgalom, új baloldal). Nálunk a hatvanas években egy nem politikus, de közérzeti kontraverziója folytán politikai lehetőséget is magában rejtő, elsősorban a zenére (beat) koncentrált mozgalom fejlődött ki.”[11]

Ezt a közérzetet fogalmazta meg Kőbányai János is: „A beat legfontosabb vonzereje, hogy vad, anarchisztikus érzékisége és a hozzákapcsolódó zenehallgatási módok szertartás-jellege azokat a fiatalokat szervezi maga köré, akik elégedetlenek a munkamegosztásban elfoglalt helyükkel.”[12]

A beat egyszerű, őszinte világa mágnesként vonzotta az „apákban” csalódott „fiúkat”, ez volt az a közeg, amelyben kortársaival fesztelenül és ellenőrizetlenül együtt lehetett. Mindez vagy közvetlenül – egy-egy zenekarhoz kapcsolódva –, vagy közvetve kötötte össze a beatet a klubokkal.

A társadalmi konszenzus az évtized közepe felé új színekkel gazdagodott. A gazdaság korábban kialakult struktúrája és mechanizmusa nehézkessé vált, s ezért a már 53-ban jelentkező, de 1957-ben félretett reformgondolat ismét teret nyert. A megpezsdült társadalmi közélet és közgondolkodás nyomán az évtized második fele a reform jegyében telik el. „Bár igen eltérő módon és intenzitással, szinte valamennyi szocialista országban megfogalmazódott a társadalmi-gazdasági és politikai mechanizmusok, intézményrendszerek átalakításának vagy legalábbis valamiféle korrekciójának az igénye… Örökkévalónak hitt politikai-ideológiai axiómák, rendíthetetlennek vélt elképzelések, változatlannak gondolt konstrukciók, mozdulatlannak látszó értékek kerültek új megvilágításba és ehhez meg-megújuló gazdasági, politikai, kulturális, ideológiai viták szolgáltatták a ’fényt’.”[13] Az aranykorként emlegetett hatvanas évek azonban az egész világon egy kivételesen kiegyensúlyozott korszak volt, amely több tényező szerencsés egybejátszásaként jöhetett létre.

Hazánkban e korszak csúcspontjaként 1968-ban bevezették az új gazdasági mechanizmust, amely – szándéka szerint – szabadabb gazdasági mozgást, terv és piac kiegyensúlyozottabb viszonyát tette volna lehetővé. „Vitathatatlan tény azonban, hogy a konzervatív erőknek sikerült elodázniuk néhány fontos lépést, például az intézményrendszer átépítését…”[14] Így a már eleve „beépített fékekkel” ellátott reform kevés eséllyel indulhatott útjára.

működnek tehát azok az ösztönös védekező reflexek, amelyek a politikai intézményrendszer 1950-től kialakult struktúrájában gyökereznek. Ezek a reflexek áthatják a társadalom minden szféráját, s erős – ha nem is mindig tudatos – hatást gyakorolnak a közösségi-kulturális mozgalmakra is. Ez az ösztönös irányítási-egyneműsítési reflex indította el a KISZ-vezetőképzés alapelveire épülő klubvezető-képzést és a Kiváló-pályázatot.

A hatvanas évekre tehát az a kettősség érvényes, amelyben jól láthatóan dinamikus fejlődés indul el a társadalmi közéletben, a társadalomtudományokban. Itt elsősorban a közgazdaságra, a szociológiára gondolhatunk. A látható, s kétségkívül progresszív felszín alatt azonban – mint ezt a későbbi évek bizonyítják – hatékonyan működik a politika fékrendszere.

 

2. A hetvenes évek

„Az új mechanizmus kulcsembere voltam,

és most itt végzem, egy presszóban – holtan”

(Bereményi Géza)

 

A hatvanas évek zárszava 1972-ben hangzik el, amikor is az MSZMP KB novemberi ülésén Kádár János értékel: „az a kényszerű – de egyébként helyes – fordulat és változtatás, amit sok mindenben végre kellett hajtanunk 1957 elején, megnyitotta az utat bizonyos nemkívánatos kispolgári és jobboldali jelenségeknek is… Csak ilyen fordulat után és árán lehetett azt az alapvetően normális helyzetet megteremteni, amelyben a párt vezeti a népet a szocializmus útján.”[15] És végül a 68-as reform minősítése: „Az új gazdasági mechanizmus nálunk jobb, hatékonyabb eszköz, mint a régi volt. De enélkül sem pusztultunk volna el.”[16]

Bár 1972-t a hatvanas évek zárszavának értékeltem, nem mond ennek ellent, hogy a hetvenes évtized központosító, bürokratizáló, paternalista politikája korábban érzékelhető. Nem tudhatjuk, hogy a 68-as nyugati diákmozgalmak nyomán a hatalom mennyire vetette „vigyázó szemeit” Párizsra. Csak hipotézis lehet, hogy – felerősödve a „prágai tavasszal” – „berántotta” a védekező reflexeket. Talán így komolyabb összefüggésbe kerül a Vitányi Iván által a Vitairat-ban jelzett „mozgalmakban rejlő politikai lehetőség”. Mindenesetre tény, hogy a hatvanas évek végétől igen intenzív ifjúságpolitika vette kezdetét. A párt 1970-es határozata után 1971-ben megszületett az ifjúsági törvény, majd az ifjúsági parlamentek rendszere.

A párthatározat sürgeti a fiatalok szabadidős tevékenységéhez a feltételek javítását, ám aggasztónak találja, hogy „ahol már működnek ilyenek, ott is sokszor elmarad a helyes irányú befolyásolás… és politikai szempontból sem mindenütt megnyugtató a vezetésük”.[17] A határozat nyomán gyors egymásutánban követték egymást az események. létrejön az OIOT, majd 1972-ben megjelenik a klubos irányelv és a kulturális-turisztikai kedvezményrendszer, amelynek felhasználását egy alapvetően diszkriminatív elv szabályozta. Ezeket ugyanis csak KISZ-szervezetek és ifjúsági klubok igényelhették. Mivel ezzel egyidőben a klubokat is nyilvántartásba vették, így tehát az állami kedvezményeket csak az állam által elfogadott, ellenőrzött szervezetek vehették igénybe. Mindezek pedig a magyar ifjúságnak kb. egyharmadát, de legfeljebb felét jelentették!

1972-vel tehát kialakult egy olyan paternalista ifjúságpolitika, amelyben az állam hajlandó anyagi támogatást adni, cserébe viszont ellenőrzése és irányítása alá von minden létező közösségi mozgalmat.

Teszi mindezt olyan gazdasági helyzetben, amikor még nem veszünk tudomást a „lefejezett reform” következményeiről. „Többet vásároltunk, szállodák sorával gazdagodtunk, hidakat korszerűsítettünk… A fűtő- és nyersanyagok, a fejlett technika világpiaci áremelkedése ráfizetésessé tette kereskedelmünket. Eleinte mintha nem érzékeltük volna e változásokat… 1974-ben, amikor külkereskedelmi ráfizetésünk először volt igazán nagymérvű, 15%-os általános munkás béremelésre került sor.”[18] Ez volt az osztályharcos válasz a differenciálódó egyéni jövedelmekre, amelyek – különösen a „második gazdaság” erőteljes növekedése miatt – fokozódó életszínvonalat tett lehetővé, és az értelmiség 68-as illúzióira.

A klubmozgalomnak a központi „injekció” néhány évig fejlődést eredményezett, még ah ez jobbára csak helyiségeket jelentett is. A kétarcú – támogató, de ellenőrző – politika azonban a beat-mozgalomból és az amatőrszínjátszásból már sikerrel változtatott üzletet és produkciót. A korábbi beatünnep a zenekarokkal „együtt lélegző, jelenlétükkel és reagálásaikkal irányító közönséggel együtt jön létre… Együtt énekelnek, s az egymáshoz húzódás a beat hőskorszakában még át is töri a közösséggé válás illúzióját.”[19] A hetvenes évek elejére a beat iparággá válik, a fejlődő zenei technika már egyébként sem fér be a kis klubokba, csak koncerttermekbe, sportcsarnokokba. Terepe egyre inkább a tömegkommunikáció lett, s így elveszett a személyes kontaktus lehetősége. A mozgalom 20-25 nagy öregje még utoljára – 1973 őszén – egy félig lebontott óbudai zsinagógában, a szájhagyomány útján szerveződő többezres közönség előtt „búcsútiszteletet adott a magyar beatnak. A koncert után nem sokkal a mozgalom is megtört.”[20]

Hasonló utat járt be a 60-as évek vége felé felerősödő amatőrszínjátszás is. Érzékletesen írja le Száz János az 1976-os kazincbarcikai fesztivált, ahol „átütő erejű, a mozgalmat megújítani képes új előadással nem találkozhattunk. Ekkor döbbentünk rá, éppen a Kőműves Kelemen megnézése során, hogy a mozgalom nagy korszaka két évvel ezelőtt véget ért. S az előadás végén Kelemennel együtt mi is álltunk, önmagunkat kisemmizve… Tudtuk, hogy valami véget ért, és ki vagyunk fosztva.”[21]

a hetvenes évek közepére tehát több minden tisztázódott: az ifjúság közösségi-kulturális mozgalmai intézményesülve integrálódtak a társadalmi struktúrába, eredeti szándékai, tartalmai e folyamatban kilúgozódtak, s formává merevedve – hanglemez, produkció avagy klubhelyiségként – maradtak fenn.

Egy valami azonban csak 1979-ben tisztázódott: a magyar gazdaság vészhelyzete. „A veszteségek a zord világgazdasági közegben, a váltóállítás késedelmei mellett hatalmasra duzzadtak. Tíz év alatt nagyjából egy év során megtermelhető nemzeti jövedelem értéke veszett el… vagyis a második világháborúban bekövetkezett rettentő háborús pusztítás veszteségeivel volt nagyjából egyenértékű… akkora értéktől estünk el…”[22]

 

3. A nyolcvanas évek

„Semmi nem kell, nem kell!”

(Nagy Feró)

 

1979 – mint a felismerés éve – egyúttal bevezető is évtizedünkbe. Az akkor, vagy még előbb elinduló folyamatok máig élőjelenségeket termeltek. A gazdasági regresszió társadalmi feszültségekkel jár(t) együtt, amelyek a „szélárnyékos” hetvenes években gyökereztek. Különösen les konfliktushelyzeteket teremtettek az ifjúság életében, mert értékeit kisajátították, központi értékké alakították, közösségeit formalizálták.

A nyolcvanas évek ezek mellet alapvető egzisztenciális gondokat is jelentenek, hiszen a fiatalok jövedelme messze elmarad az idősekétől, nem is szólva a vásárlóértékről. A gyermekvállalás fokozódó anyagi terhe mellett szinte elérhetetlen távolságba viszi az önálló és emberi minőségű lakás megszerzését. Így jöhetett létre az a furcsa és tragikus helyzet, hogy nem a fiatalok gondoskodnak az öregekről, hanem a szülők támogatják továbbra is gyerekeiket.

Az egzisztenciális kényszerekkel párosul a társadalom értékválsága, s a kettő együtt perspektíva-vesztést eredményez. Nincs az egyén számára jövőkép, nincs mire igent mondani – a tagadás marad. Tagadni mindent: családot, munkát, szerelmet – végül önmagát. Az út zsákutca, de a különféle deviáns magatartások legalább a pillanat feloldódását megadják.

A 70-es évek közepétől emelkedő devianciák évtizedünkre ijesztő arányokat értek el. Míg 1972-ben 74 ezer veszélyeztetett fiatalról tudtunk, 1984-re számuk meghaladta a 120 ezret,[23] s csak 1980-82 között 28,3%-os (!) volt növekedése.[24] S ez az ütem a devianciák többi formájára is jellemző. Rendkívül veszélyes „menekülési forma” a narkománia, s bár pontos adatok erről nem állnak rendelkezésünkre, valószínű, hogy a kb. 30 ezer hazai kábítószer-fogyasztó zöme is fiatal. Fontos megjegyezni, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok jelensége a társadalom hátrányos helyzetű rétegeiben gyakoribb.

A fiatalokkal foglalkozó intézmények fokozódó funkciózavarokkal küzdenek. Sem az iskola, sem a KISZ nem tudja a „kizökkent időt” helyre billenteni. Mára ismét csak az utólagos diagnosztizálás maradt. Ebben a társadalmi helyzetben igen jellegzetes intézményi reagálás az ÁIB 77-es irányelveinek csöndes eltörlése. Ennyire tellett…

A fokozódó társadalmi-gazdasági válság a politikai intézményrendszert azonban ismét engedményekre kényszerítette. A választások többes jelölése, a vállalati tanácsok létrehozása, a helyi társadalmak fokozódó aktivizálódása azt mutatják, van kiút: a társadalom demokratikus működtetése, az autonóm cselekvés, az önkormányzat joga.

 

IV. Befejezés – összegzés és perspektíva

A magyar társadalom fejlődését valamennyi szférájában a szervetlen fejlődés jellemezte. ennek oka az a megkésett fejlődés, amely a nyugat-európai országokhoz képest perifériális helyzetet eredményezet. Az ún. centrum-országok szerves fejlődéséhez képest Magyarország későn, s akkor is erőtlenül indult el a XIX. század utolsó harmadában a kapitalizálódás útján. Ennek lett eredménye az Erdei Ferenc által leírt „kettős társadalom”, amelyben az egyik struktúrát a feudalizmus fennmaradt elemei – a földesúr-jobbágy viszony –, a másikat a még „vékony” burzsoázia és a lassan kialakuló munkásság jelentette. A kettő nem állt szerves egységgé össze, s így egy sajátos feudálkapitalista társadalmat és gazdaságot eredményezett. (Csak a feudális gondolkodásmód erejét érzékeltetvén jegyzem meg, hogy annak néhány elemét – a személyi kapcsolatok meghatározó szerepét és a paternalista „alattvalói” szerepet – a mai társadalom visszahúzó politikai elemeként érzékelhetjük.)[25]

1945 után új politikai helyzetben állt a magyar társadalom előtt a szerves fejlődés lehetősége. A koalíciós évek pluralizmusa, amely minden szférára jellemző volt, sokszínű társadalmi-gazdasági-kulturális életet eredményezett. A proletárdiktatúra elindulásával azonban a Bogár László által „történelmi kihívás”-nak nevezett dilemmával kerültek szembe. Vagyis: „mi a teendő akkor, ha fejletlen termelőerőkkel rendelkező országokban lehet és kell létrehozni fejlett termelési viszonyokat. A politikai mechanizmusok az erőltetett ütemű növekedésben látták a dilemma megoldását, vagyis erőszakosan beavatkoztak a társadalmi fejlődés folyamatába.”[26] Ez a korai „túltársadalmasítás” egyszerre és nagy erővel játszódott le, s így a szerves fejlődés lehetősége ismét elveszett.

Az 56 utáni „nyitás” beengedett egy olyan kulturális áramlatot – a beatet –, amelynek értékrendje, tartalma megfelelt egyrészt annak a szándéknak, hogy a magyar társadalomban is korrigálni kell az előző évtized értékrendjét; másrészt adekvát volt az ifjúság életkori, érdeklődési, viselkedési sajátosságaival. Ennek nyomán a beat hazai úttörői magyarul megszólalva a magyar fiatalok életérzéseit tükrözték vissza. Ezek tették lehetővé, hogy viharos gyorsasággal elterjedjen, és ezzel indult el – szerves módon – egy új ifjúsági kultúra.

A lendület azonban a 70-es évek elején megtört. Az állam ugyanis régi reflexei alapján ismét egy voluntarista fejlesztést indított el 1964-ben, majd 1972-től ismét a központosítás következményeit szenvedjük. Ez utóbbi folyamat 1979-ben zárult, amikor az állam még a KISZ kezéből i(!) kivette az ifjúsági házakat, klubokat. Az ÁIB-irányelv megszűnése e folyamaton már lényegesen nem változtatott.

Láthatjuk tehát, hogy a magyar társadalom régi kísérő jelensége a szerves-szervetlen fejlődés alternatívája. Ennek tünetei láthatók az ifjúsági klubmozgalom történetén is.

A mozgalmak fejlődésének konfliktusai azonban még egy sajátos jelenségre hívják fel figyelmünket. Ez pedig az ifjúság közösségi-kulturális cselekvéseinek alakváltozásai. A beatmozgalom zenei mozgalomként indult, de közvetve társadalomkritikai tartalma is volt. Ezzel szinkronban alakult a klubmozgalom, amelynek egyrésze személyesen is közel maradt a beathez, más része némileg  eltávolodva csak értékeit tartotta meg. A mozgalom azonban „kitermelte” azokat a fiatalokat, akiknek a klub nem volt megfelelő önkifejezési forma, cselekvési, közlési lehetőség. 1968 körül kezdett felfelé ívelni az amatőrszínjátszó mozgalom, s tartotta minőségét a 70-es évek közepéig. E szakaszban jelentkezik a folklórmozgalom a táncházak tömegével, s tart mintegy az évtized végéig. Tehát mozgalmak hullámhegyei-hullámvölgyei követik egymást. Mivel magyarázható ez?

Egyik okának azt látom, hogy a mozgalmak társadalomba való integrálása elől a fiatalok egy absztraktabb közlésmódba „menekültek”. Az ifjúsági klubok verbális kommunikációja ellenőrizhető volt. A színjátszás áttételesebb, intellektuálisabb közlésmódját pedig már csak a tánc végsőkig elvonatkoztatott jelrendszere tudta felülmúlni.

Túlzás lenne azonban csak ezzel érvelni. A klubmozgalom az érzékenyebb, aktívabb fiatalokat tömörítette, s ezzel segített „kiválasztani” intellektuálisabb és tehetségesebb fiatalokat a színjátszás számára. A 70-es évek elején pedig az egyéni és nemzeti identitás keresése nyomán robbant be a táncház-mozgalom. Egyén és közösség egymásra találásának egy új formája jelent meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy új értékek megjelentetése, felerősödése, valamint az „önvédelmi” alakváltozás együtt eredményezte a mozgalmak egymásra épülését. Ennek „tanulsága”, hogy az ifjúság a demokrácia elemi szintjén is „megszüli” a maga közösségi-kulturális mozgalmait, ám nem tudhatjuk pontosan mikor, mit. Helyettük, számukra azonban nem szabad/érdemes központi mozgalmat adni. S ha megszüli, azzal „csak” annyit tegyen egy társadalom: hagyja virágozni, segítse méltó helyét elfoglalni a társadalmi-kulturális szerkezetben.

E tanulság már a lehetséges perspektíva felé mutat, és az ifjúsági klubmozgalom perspektívája is ebben a gondolati körben keresendő. Ha észrevesszük az utóbbi évek – időnként konfliktusos – népfőiskolai, egyesülési kezdeményezéseit, akkor látnunk kell, hogy a megújulás nem valamiféle új szaktevékenységben közelít (mint pl. színjátszás, néptánc), hanem az autonóm állampolgár teljes személyiségének aktivizálódása felől közelít. Ebben a megújulási folyamatban színtér maradhatna a klub is, de jelenlegi intézményi irányításánál és a jogi önállóság hiányánál fogva nem fog vonzereje nőni.

A klubmozgalom perspektíváját tehát a teljes autonómia, a demokratikus közösségi lét jelenti. Ez esetben azonban már nem is lényeges: klubnak, egyesületnek vagy másnak hívják.

 

______________________________

 

1. tábla

A művelődési otthonokban működő ifjúsági klubok és klubtagok

számának alakulása a fenntartó szervek szerint (1970–1983)

 

1973

1974

1975

1976

 

Klub

Tag

Klub

Tag

Klub

Tag

Klub

Tag

Tanácsi

2208

35+

76969

2416

36

86368

2500

34

84265

2489

34

84112

Szakszervezeti

310

64

19894

309

58

17968

325

61

19870

337

62

20788

Egyéb

43

73

3127

57

226

12871

63

53

3345

103

101

10392

Összesen:

2561

39

99990

2782

42

117207

2888

37

107480

2929

39

115292

 

 

1977

1978

1979

1980

Tanácsi

2433

33

80229

2481

32

80500

2283

30

68359

2054

29

59478

Szakszervezeti

337

56

18897

318

59

18785

271

54

14552

233

57

13287

Egyéb

104

125

12967

119

123

14655

110

132

14532

92

129

11859

Összesen:

2874

39

112093

2918

39

113940

2664

37

97443

2379

36

84624

 

 

1981

1982

1983

Átlag taglétszám

összesen

Tanácsi

2088

30

61657

2044

30

61605

2013

29

59686

32

Szakszervezeti

241

45

10770

224

50

11285

240

47

11374

56

Egyéb

91

135

12293