Milyen korszakolást lehetne felállítani a hallgatói mozgalom szerveződése, indulása és a kilencvenes évek közepe-vége között?

Volt két ilyen. Tehát volt a porcosodás, meg volt a csontosodás – így mondom. A porcosodás azt jelenti, hogy akkor voltak az országos kérdések, akkor tisztázódott, hogy tandíj vagy tandíjmentesség, hogy első diploma vagy második diploma. Mindenféleképpen volt egy mozgalmi jelleg. A másik pedig, hogy gyakorlatilag a törvény adta lehetőségekkel együtt kiépültek az érdekvédelmi rendszerek a felsőfokú intézményekben: Szervezeti és Működési Szabályzat elkészítése, képviseleti rendszer megszilárdítása, stb., stb. Tehát, mondjuk az első része volt egy ilyen izgalmas rész, a második része viszont egy olyan munka, ami szerintem még most is tartja a hatását.

Mik vezettek Szegeden a tanárképző főiskolán ahhoz, hogy ilyen határozottan kiálltatok a tandíj ellen?

Egyrészt Szeged, hogy ha a történelmet, a politikatörténetet nézzük, akkor soha nem volt egy simulékony város, másrészt szerintem volt egy érdekessége az egésznek, hogy nagyon össze jöttek oda azok az emberek, akik későbbiekben a Hallgatói Önkormányzatban mint érdekvédelmi munkában országosan is betöltöttek pozíciót. Talán ez volt az a kettő dolog, ami kiadta, hogy egy ilyen nagyon kvázi ellenzéki szerepet töltött be ebben, és nem szabad elfelejteni a ’90 előtti eseményeket, ami hangulatilag azért meg volt, tehát itt az Auditorium Maximumban történt demonstráció, sztrájk. Tehát azok az emberek még meg voltak, akik ’88-’90 között szerepet vállaltak, még ott voltak Szegeden, tehát akár szellemileg, akár fizikailag képviselték ezt a fajta határozottságot. Ezeknek a történetét, a lendületét fölhasználva alakítottuk ki, egyrészt az álláspontokat a tandíjjal kapcsolatosan, másrészt pedig ezeknek a szellemiségét vittük be a Szervezés Működési Szabályzatokba. Mondhatnám azt, hogy voltak a nagy öregek, akik azért adták az információt. Könnyű volt beállni, főleg egy felsőfokú intézményben egy érdekvédelmi szerepbe, ami azért az picit mindig ellenzéki, főleg mondjuk a bürokráciával vagy pedig a hierarchiával szemben.

Az „ősidőben” a JGYTF-en HÖK-elnök, majd a tandíjellenes tüntetések idején te HÖK-irodavezető, tehát állami alkalmazott voltál. Mi volt a konkrét szereped, tehát mi volt a feladatod a tüntetés szervezése során?

Koromnál adódóan nagyon közel voltam magához a HÖK-höz. Az irodavezető az gyakorlatilag – azt hiszem, mi voltunk azok, akik ezt elértük – egy fizetett alkalmazottja volt a főiskolának, ezért „föl tudott vállalni” olyan dolgokat, amit mondjuk a Hallgatói Önkormányzatban dolgozók valamiért nem szerettek volna vagy pedig automatikusan adódott, hogy az irodavezető, mint fix alkalmazott elmondhat, kinyilváníthat. A tüntetéssel kapcsolatos munkát gyakorlatilag nem lehetett szétválasztani, megkülönböztetni, tehát egyrészről szervezőként, összefogóként, vagy koordinátorként funkcionáltam, másrészt azért ad hoc jelleggel jöttek olyan kérdések, hogy le kellett ülni tárgyalni mondjuk az intézmények vezetőivel. Akkoriban a HÖK-elnökök nem nagyon jártak iskolába, nem tudom, most hogy van, mindenesetre könnyebb volt nekem kimondani dolgokat, mint mondjuk a HÖK elnöknek, kevesebb fogási pont volt rajtunk, gondolok itt arra, hogy nem lehetett visszaélni, retorziót alkalmazni, mondjuk megbuktatnak főiskolán. Szóval ezek a fantáziák benne voltak a HÖK működésében. Több szerepkonfliktus is adódott, például mert egyszer te azzal a tanárral vitatkozol, aki holnap egyébként meg vizsgáztat. Mondjuk, nem nagyon voltak ilyen visszaélések, de a lehetőség benne volt. Erre nagyon jó volt az irodavezető, akinek viszont semmiféle tanulmányi kötelezettsége nem volt, másrészről mindenütt kellettek vezérek, mindenütt kellett olyan ember, aki kiáll 200-300-500 ember elé és mondjuk aktuálisan pont egy ilyen karakter voltam, aki mondjuk ki tudott állni.

Ebben az időszakban milyen volt a kapcsolata a főiskola vezetésével?

Baromi jó kérdés. Hát elég viharos. Annak függvénye volt az egész dolog, hogy maga, tehát egyrészről a Hallgatói Önkormányzat általában mindig problémás volt a vezetéssel kapcsolatosan, a probléma az azt jelentette, hogy ki kellett kérni a diákok véleményét bizonyos kérdésekben, ami utána a szervezeti politikának szerves részévé vált. Ezzel megtanultunk dolgozni, tehát ha mondjuk valaki – most mondok egy példát – a Tudományos Szakmai Bizottság vezetője akart lenni, ahhoz kellett a Hallgatói Önkormányzatnak a támogatása, azért mindig tudtunk valamit cserébe kérni. Na most, ha valaki politizál, akkor mindig vannak ellenfelei, meg látszólagos barátai is, és barátai is. Az akkori főigazgató, Szalay István egy olyan vezető volt, akivel nagyon jól lehetett kooperálni, viszont mögötte azért volt egy-két olyan vonal, mondjuk a régebbi emberek, akár a Tanulmányi Osztálynak az egykori vezetői, akik nem nagyon szerették ezt, vagy nem értették, hogy mi a francot hőzöngünk, mi a francot akarunk. Ők olyan káderek voltak, akik – hogy is mondjam – a rendszerváltás előtt is már benne voltak ebben a pozícióban és sokkal nehezebben reagáltak ezekre a kérdésekre. Sőt test-idegennek tartották sokszor az önkormányzat jelenlétét vagy pedig azt mondták, hogy bizonyos kérdésekben természetesen van beleszólásuk, de azért vannak olyan dolgok, amelyek a tanárokra tartoznak. Mind a törvény előkészítésekor már kiderült, mind pedig az intézmény működéséből kiderült, hogy nem ők mondják meg azt, hogy valami ránk tartozik vagy nem ránk tartozik. Na most ezeket a csatákat azért meg kellett harcolni nap mint nap. Nem azt mondom, hogy egy diákvezér szerepben kellett lenni, hanem nagyon szisztematikusan politizálni kellett. Mondok egy példát rá: biztos, hogy nagyon szerencsés volt, ha a főigazgató és a Hallgatói Önkormányzat elnöke jóban voltak egymással, mert sokkal könnyedebben mentek a dolgok. De nem biztos, hogy túl jóba kellett lenni. Kellett egymástól tartani egy picikét. Mert az intézmény vezetőjének is volt egy változtatási szándéka, nekünk is volt egy változtatási szándékunk és egyrészt a tábor sem nézte jó szemmel, ha kebelbarátság van, másrészt meg nem biztos, hogy annyira jól működött az ilyen jellegű kapcsolat valójában.

Mi a meglátásod a többek által kifejezett véleményről, hogy a hallgatói mozgalom egyfajta ugródeszkaként is működik valamiféle vezető pozícióba, vagy a politikai életbe?

Igen. Szerintem ez azért van – most olvastam pont egy felmérést, azt hiszem, hogy 2 éve készült –, mert a Hallgatói Önkormányzatban dolgozók tanulmányi eredménye rosszabb, mint az átlagos tanulmányi eredmény. Azt hiszem, hogy a höközés egy pótcselekvésként indul, az embert mondjuk nem elégíti ki az intézmény átható illata, a tudásvágy. Másrészt, amikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy gyakorlatilag kicsiben lejátszol nagy dolgokat, akkor tehát megtanulsz tárgyalni, megtanulsz emberek előtt beszélni és mivel az egész politika szerintem – pártállástól függetlenül – a kommunikációra épül, tehát egy olyan készséget fejlesztesz ki a többiekhez képest, akiknek lehet, hogy ugyanakkora szellemi tartaléka van, csak éppen nem volt ilyen helyzetben, miközben te magabiztosabbá válsz, fölismered az erőforrásaidat, saját magadat megismered, fölismered azt, hogy hogyan lehet előrébb lépni és azért jó kifejezés az ugródeszka, mert utána már aki egyszer végig csinált egy ilyen (főleg egy ilyen) időszakot azt egy vidéki iskola tanári kara által nyújtott feeling, az nem nagyon elégíti ki, tehát többet szeretne csinálni. És én tényleg azt mondom, hogy egy kivételével, akit ismertem HÖK elnököket, irodavezetőket mindenki valami mást csinál, itt most nem arra gondolok, hogy nem lett tanár, hanem valami olyan dolgot csinál, ami ezeknek a készség-együtteseknek egy nagyobb szintű kifejtése. Ott tanultunk meg gyakorlatilag hivatalos tárgyalásokat lebonyolítani, üzleti tárgyalásokat, hiszen például a kluboknak, a rendezvényeknek a bérbeadása is így alakult. Olyan dolgokat próbáltunk ki, amit szerintem korban is, meg helyzetben is időben kaptunk meg ahhoz, hogy későbbiekben, másutt is talán jobban felhasználhassuk.

Az interjú 2002-ben készült.
Készítette a Belvedere Meridionale Alapítvány megbízásából Erhardt Ágoston.