Három évtized válaszútjai

A nyolcvanas évek elején világszerte egyre többször került az érdeklődés középpontjába az ifjúság. Minden felelősen gondolkodó elemzés abból indult ki, hogy az új generációról alkotott korábbi kép, s a fiatalokkal kapcsolatos ellentmondások társadalmi kezelésében kialakított korábbi magatartás- és eljárásmód felülvizsgálatra szorul.
A gazdasági válsághullámok nyomán kialakuló restriktív gazdaságpolitikai válaszok nemcsak az elért szociálpolitikai vívmányokat veszélyeztették, nemcsak a fiatalok beilleszkedési esélyeit rontották. Általában is kiábrándítóan hatottak, hiszen voltaképpen rámutattak a legkülönbözőbb társadalmak objektív ifjúságellenességére. A munkanélküliség, a hátrányos helyzet mutatói a fiatalok körében mindig többszörösei az egész társadalomra vonatkozó mutatóknak. A szociálpolitikai juttatások megnyirbálása, a lakásfrontokon kialakuló ellentmondások, az oktatási rendszerek ellentmondásai, az életszínvonal általános romlása fokozottan nehezedik az új nemzedékre, kiváltva annak néhol gyorsan terjedő tiltakozását is.
A nyolcvanas évtized protestáló ifjúsági mozgalmai már nem hasonlíthatók a hatvanas vagy a hetvenes évek hasonló jelenségeihez sem társadalmi-gazdasági hátterüket, sem kifejeződési formáikat tekintve. Az ifjúsági elégedetlenség mai jelzései a társadalmak olyan strukturális válságát fejezik ki, amelyek többé nem szoríthatók be az ifjúsági ellen- és szubkulturális mozgalmak, a deviancia és az aszociális magatartás keretei közé.
E tanulmányban, néhány nemzetközi dokumentum alapján azokról a tapasztalatokról szeretnénk beszámolni, amelyek egy általános ifjúsági válság perspektíváját vetítik előre.

Az előzményekről: konfrontáció és marginalizálódás

A jelen ifjúsági problémái már aligha „vezethetők le” egy elvontan egységes társadalmi formaelméletből. Így minden olyan kísérlet, amely az ifjúság szocializációs problémáit egyetlen — mégoly alapvetőnek is látszó — gazdasági, társadalmi vagy politikai kérdésre vezeti vissza, szükségképpen dezorientál, mert a kifejeződő elégedetlenségnek — úgy tűnik — nincs sem egy politikai struktúrában, sem egy elsődleges emberi ’közösségben megragadható „végső oka”.
Ennek érzékeltetésére a következő példát említjük. A hatvanas évek végén kirobbant ifjúsági ellenkulturális mozgalmak kapcsán az új baloldal az elégedetlenség okát a kapitalizmusban, ezen belül
különösen a teljesítmény-orientált gazdaságban, a társadalom osztályszerkezetében, az iskolarendszer ellentmondásaiban, valamint a családban mint válságba jutott alapvető társadalmi közösségben jelölte meg. Ezek az érvek arra próbáltak rámutatni, hogy a kapitalizmus képtelen az ifjúság által megfogalmazott, döntően történelmi jellegű ellentmondásokra hatékony választ adni, éppen ezért az elégedetlenségből táplálkozó mozgalmak a rendszer olyan mértékű válságát fejezik ki, amelyek előbb-utóbb annak szétrombolásához is elvezetnek. Adorno 1968-ban, a német szociológusok konferenciáján arról beszél, hogy a diáklázadások a poszt indusztriális társadalomban kialakult életforma és a kulturális elnyomorodás elleni tiltakozásból a társadalom általános válságának a kifejezéséhez jutnak el, majd pedig a társadalom forradalmi szétzúzásához. Hogy az új baloldal egy generációs tiltakozás forradalommá válásában milyen alapon reménykedett, az most más kérdés. A lényeg, hogy az ifjúsági tiltakozás kapcsán közvetlenül a reálisan létező társadalmakat, az ún. „status quot” támadta. A visszahatás nem tó késett sokáig.
1972-ben Baden-Badenben egy hat országra kiterjedő összehasonlító vizsgálat eredményéről tartottak konferenciát. Pszichológusok, orvosok, biológusok, szociológusok tanácskoztak az ifjúsági brutalitás, agresszió és az aszociális magatartás okairól. Klaus Hartmann, kölni orvosprofesszor referátumában sorra vette az új baloldal érveit, s elsősorban statisztikai módszerekkel támadta azokat. Hogy az ifjúsági agresszió oka a kapitalizmus lenne, arra vonatkozóan az az ellenérve, hogy ezt a jelenséget a szocialista országok is ismerik. Azzal szemben, hogy a teljesítményorientáltság váltja ki azt, felsorakoztatja saját statisztikai adatait, miszerint azokban a szövetségi tartományokban (az NSZK-ról van szó), ahol a gazdaság prosperál, ritkább a deviáns magatartás. S mivel a negatív jelenségek minden társadalmi rétegben és minden iskolai formában előfordulnak, ezért Hartmann tagadja, hogy a társadalom osztály- és rétegszerkezetében vagy az iskolarendszerben rejlik az ok. Viszont ő is elfogadja, hogy a családi élet ’kereteinek – a bomlása vezethet aszociális magatartáshoz. Saját statisztikája szerint az agresszív magatartású fiatalok 95— 98 százalékban csonka, nem teljes család tagjai.
A család a hetvenes évek elején úgy jelent meg a konzervatív szociológia szemében, mint az új nemzedék beilleszkedésének a legfőbb meghatározója. S ha az új baloldal a kapitalista struktúrát egészében támadta, a konzervatívok megvédték azt, hiszen ha a kapitalizmus az emberi élet kereteinek korábban soha nem tapasztalt gazdagságát képes létrehozni, akkor az ifjúsággal kapcsolatos társadalmi stratégiáknak csupán a családra, a családi nevelésre kell irányulnia. Ez az érvelés (amely egyébként nálunk is időről időre felbukkan) bármily tetszetős is, mégis alapvetően félrevezető. A családok bomlásában ugyanis nagyon fontos társadalmi, gazdasági meghatározók működnek.
A radikális baloldal kétségtelenül illúziókat melengetett, amikor a hatvanas évek generációs tiltakozását túlértékelte, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy az a konzervatív elemzés, amely a családot teszi meg az ifjúság beilleszkedési zavarainak bűnbakjává, az adott társadalmi formációt védelmezi.
Ez a vita még azokra a tapasztalatokra épített,, amelyek szorosan összefonódtak egy kibontakozó világgazdasági prosperitással, az ehhez kapcsolódó gyors és egyenletes életszínvonal-növekedés ideológiájával, azzal a meggyőződéssel, hogy a társadalom gazdasági és kulturális teljesítőképessége szinte korlátlan, s hogy a szegénység, a hátrányos anyagi helyzet, a munkanélküliség, a kulturális lemaradás a társadalmak marginális és átmeneti jelenségeihez tartoznak. Ezekkel az illúziókkal azóta le kellett számolni.
Az UNESCO az ifjúsággal foglalkozó 1981-es jelentésében ezt így fogalmazták meg: „Úgy tűnik, hogy az 1960-as években kialakult megközelítésmód és nyelvezet alkalmatlan azoknak az ifjúsággal kapcsolatos jelenségeknek a megragadására, amelyekkel az elkövetkező évtizedben szembe kell nézni. Az 1968-as UNESCO jelentés kulcsszavai a »konfrontáció«, a »marginalizálódás«, az »ellenkultúra-«, az »ellenhatalom«, az »ifjúsági kultúra* voltak. Ezek olyan erős kifejezések, amelyek jól tükrözték egy sajátos időszak jellegzetességeit (…) Azonban az ifjúságot 1968-ban és még 1974-ben is drámai következményekkel cselekvő, nagyon korlátozott csoportként fogtuk fel. Az ide tartozó fiatalemberek városiak, középosztálybeliek és többségükben egyetemi hallgatók voltak. Területileg elsősorban észak-amerikaiak és nyugat-európaiak, bár Latin-Amerika és Ázsia városaiban is komoly diákmegmozdulások zajlottak le. A falusi fiatalokkal, a munkásfiatalokkal és az iskolázatlan, alacsony társadalmi státusú és szavát nem hallató fiatal népességgel nem foglalkozott az 1960-as évek ifjúságának problémáját vizsgáló több száz tanulmány.”
Fontos, akkoriban eléggé nem értékelt vagy rosszul értékelt mozzanat, hogy a hatvanas évek lázadásaiból nemcsak a társadalom alapvető osztályai maradtak ki, hanem az ifjúság nagyobb része is. hiszen ezekben a tiltakozásokban döntően a középosztály fiatal értelmisége reagált saját társadalmi helyzetének ellentmondásaira. A munkásokat képviselő hagyományos szervezeteket nemcsak azért támadták a diáklázadók, mert azok nem mozgósítottak a diákok által vezetett antikapitalista forradalomra, hanem azért is, mert e szervezetekben (szakszervezetek, szocialista és munkáspártok stb.) már a fennálló hatalmi és politikai struktúra elengedhetetlenül fontos, szerves részét látták. így azokat, anarchista módon, az elnyomottak ügyének árulóiként értékelték.
A hatvanas évek nagy diákmozgalmai történelmileg értékelve voltaképpen nem jelentettek igazán komoly támadást a kapitalizmus fennálló intézményeivel szemben. „Forradalmi” szervezeteik is gyorsan széthullottak. S a hetvenes évek gazdasági és társadalmi válságai nyomán megváltoztak a kulcsszavak is. Mint az idézett UNESCO-jelentésben szerepel: ,,az ifjú emberek számára a következő kifejezések válnak kulcsszavakká: »szűkösség«, »munkanélküliség«, sőt »életbenmaradás« és »túlélés«.” A hetvenes évek rock-lázadásai a társadalom pereméről, a külvárosi gettókból mindezek árnyát vetítették előre.

Intermezzo: „A munkanélküli segélyért sorban állók rockja”

A fenti cím Péter Marsh tanulmányának élén áll, amelyben az oxfordi egyetem kutatója az 1976—1978 közötti angol punkmozgalmat elemzi. Marsh szerint e mozgalmat Angliában a munkanélküliség rohamos növekedése, az angol politika jobbratolódása, s az ún. „rehousing” jelenség váltotta ki, azaz a nagyszabású szanálási programok, amelyekkel szétverték a külvárosi gettók, a kocsmavárosok közösségeit, s a többnyire szakképzetlen, szegény fiatalok csoportjait az új lakótelepek „panel-kapcsolatainak” magányára kényszerítették. A hetvenes évek második felében kibontakozó ifjúsági mozgolódások a hatvanas évekkel ellentétben nem a középosztályból származó lázadó diákoktól indultak el, hanem a külvárosok alacsonyan képzett proletár és szubproletár fiataljaitól, akik számára a munkanélküliség állandó veszélyt jelentett. Az alkalmaztatás pedig csak embertelen, lélektelen munkát. Miért? Legfőképpen az anyagi és kulturális hátrányok öröklődése miatt. Ez az, ami meggátolja, hogy számukra a munkaalkotó és örömteli tevékenységgé, emberhez méltó felemelkedési lehetőséggé váljék. Társadalmi helyzetük már nagyon korán, a kamaszkor elején a csökkentértékűség tudatát sugallja. Vágyaik, érdeklődésük ezért elfordul a számukra szűkre zárt lehetőségektől az emberi kapcsolatrendszer és életmód felé. Mert itt aktivitásuk, érzelmeik, ösztöneik erőfeszítés és frusztrációs veszély nélkül is kibontakozhatnak. Vagyis a szabadidő világa felé, a rockmozgalomban tömörülő spontán kulturális közösségek felé.
A hatvanas évek nagy, generációs alapon szerveződő, deklaráltan többségi ifjúsági ellenkultúrájával szemben, a hetvenes években kialakult a különböző réteghelyzetű fiatalok egymással is szembenálló kisebbségi kultúrája. E csoportok agresszív, gyakran véres szembefordulása egymással a társadalom növekvő réteg- és osztályellentéteiről tanúskodott.
Míg a hatvanas évek többségi ifjúsági kultúrája a társadalom generációs különbségeinek illúziókkal és utópiákkal terhes felértékelődését fejezte ki, addig a hetvenes évek ifjúsági kisebbségi szubkulturális mozgalmai azt jelezték, hogy az azonos generációhoz tartozó különböző rétegek között nagyobbak a különbségek, mint az azonos rétegek különböző generációi között.
A Murdock és McRon által lefolytatott vizsgálat (amely „Az osztályspecifikus rock-szükségletek” kifejező címet viseli) bemutatja, hogy a fiatalok zenei ízlését s a fiatalkorú csoportok ellentéteit döntően a család által képviselt vagyoni, kulturális pozíciók összefonódása határozza meg. Azt bizonyítják tehát, hogy a fiatalok élethelyzete, jövőtudata és perspektívája az, amely a „rockfogyasztást” osztályspecifikussá és nem életkori sajátossággá teszi. A vizsgálatban szereplő „jó tanuló” középosztálybeli fiatalok, akik az előkelő magániskolákba, majd az előkelő college-okba törekedtek, az LPS műfajt, a progresszív rock lemezműfaját kedvelték. Életükben a rock színező, de nem meghatározó elem volt. A „rossz tanuló” proletár és lumpenproletár gyerekek klubokban hallgatták a zenét, és életük fő tartalmát, személyes testi és szellemi aktivitásuk szinte egyetlen lehetőségét fedezték fel benne; az élő zene táncot, mozgást, társaságot, kultúrát, emberi ’kommunikációt jelentett számukra. Ez a vizsgálat is figyelmeztet arra, hogy a fiatalok kulturális csoportjainak egymás iránt érzett gyűlölete a társadalmi rétegek ellentétének agresszív kifejeződése. Apunk „Gyűlölöm a gazdagokat!” jelszava csak sajátos kulturális formát adott a fiatalkorúak között kibontakozó réteggyűlöletnek. A Londonban megjelenő punklapok egyike írja megvetően az előkelő magániskolákról: „kövér és gazdag szülők járatják oda kövér és gazdag gyerekeiket”. Vagy idézhetjük Johny Rot-tent is. aki talán a legplasztikusabban hirdette meg a csoportgyűlölet ideológiáját, hiszen nemcsak az óriási instrumentumokkal fellépő rockzenét, nemcsak a politikát, a szakszervezeteket, a jobb- és baloldalt, hanem már a hatvanas évek hősét, a lázadó diákot is gyűlöli. „Gyűlölöm azt a diákot, aki az East End mögött a srácoknak szociológiát prédikál” — nyilatkozza.
A punk nem volt politikus, sőt magával a politikával is gyűlölettel fordult szembe (különösen az 1976—78 közötti első nagy hullámában). Az viszont igaz, hogy a politikai pártok hamar felfigyeltek az ifjúsági lázadásban rejlő lehetőségekre, s igyekeztek „megdolgozni” azokat. Nem tagadható, hogy a nyolcvanas évek elejére az ifjúsági mozgalmak kulturális formája, azaz a hetvenes évek második felének rockja köré tömörülő fiatalkorú csoportok különböző politikai áramlatokhoz sodródtak, s a mozgalom — éles jobb- és baloldali ellentétekre oszolva — politikai tartalmakkal telítődött. A Der Spiegel 1983-as beszámolója szerint a nyugatnémet punkmozgalom a zöldekhez és az alternatívokhoz sodródott, míg a bőrfejűek (skinheads) az újfasiszta törekvések képviselőivé váltak.
A hetvenes évek második felének rocklázadásai drámai inter-mezzót jelentettek, amelyben a kisebbségi ifjúsági kultúrák kikerülhetetlenül szembekerültek a társadalom gazdasági és politikai ellentmondásaival. A nyolcvanas évek új generációinak, történelmi helyzetükből következően, ezekre a kérdésekre kell választ adniuk. Igy nem fogalmazhatnak többé az életmódban és a kultúrában kifejeződő utópisztikus vagy agresszív szimbólumok nyelvén. A társadalmi és politikai harcok porondjára léptek.

Alternatívok, „jövőtlenek”

Manapság az ifjúsági tiltakozásnak nemcsak többségi, nemcsak kulturális jellege szűnik meg, de egyre világosabban látszik az is, hogy ezeket a tiltakozásokat a politika és a gazdaság alapvető strukturális ellentmondásait támadó szervezetek vezetik. Ezzel eltűnik az ifjúsági protestálás generációs jellege.
A fiatalok jelen vannak a környezetvédő mozgalmakban, a nőmozgalomban, a békemozgalomban, a latin-amerikai forradalmi eseményekben, jelen vannak a házfoglaló mozgalmakban vagy az alternatív életformákat megvalósító kommuna-kísérletekben. Azaz többé nem csupán egyik korosztálynak a másik elleni protestálásáról, nem az egyik vagy másik társadalmi réteg új generációja tiltakozásáról van szó saját lehetőségei ellen, hanem olyan mozgalmakról, amelyek túl akarnak lépni a társadalmi-politikai struktúrák és intézmények által biztosított kereteken. Kétségtelen. ezek a mozgalmak sem mindig képesek adekvát választ adni a felmerülő kérdésekre vagy reális alternatívát teremteni, de a politikai struktúrák, a gazdasági és társadalmi intézmények válságára, uralkodás- és kormányzásképtelenségére élesen rávilágítanak.
Ugyanakkor egyre tömegesebbé válik a passzív protestálás is, amely nem más, mint meghatározott csoportok és egyének önmagukra irányuló agressziója, amit a szakirodalom általában devianciának nevez, s ami az önpusztítás különböző formáiban jelenik meg: az; alkoholizmustól a drogfogyasztásig, a munkakerüléstől a toxikomániáig. Noha e passzív tiltakozásnak hatása kétségkívül a fiatalok esetében a legtragikusabb; mégsem sajátos generációs jelenségről van szó.
Ha mindezen jelenségek okait e tanulmány keretében nem is mutathatjuk be részletesebben, néhány új mozzanatra azért szeretnénk utalni.
Ezek között is nagyon fontos, hogy a várható technikai fejlődés új helyzetbe hozza a tradicionális iskolarendszerből kikerülő fiatalok tömegeit. A Római Klub (más tudományos központokkal együtt) még az előző évtized végén figyelmeztetett arra, hogy a nyolcvanas évek második felétől bekövetkező információrobbanás és a mikroprocesszoros programok a munkások, különösen a fiatal munkavállalók nagy tömegét szorítják ki a termelésből. Azaz a technikai fejlődés, amely hosszú távon az emberhez méltó élet egyik feltétele, rövidtávon romboló hatású is lehet, krónikusan marginális helyzetbe szoríthatja a fiatalok nagy tömegeit, új stratégiai válaszok elé állítva a kialakult oktatási rendszereket.
Egy másik sajátosságot jelentenek a fiatalok önálló életkezdését meghatározó erősen beszűkült társadalmi lehetőségek. (Ez a lakásfronton is jelentkezett. Csak példaként idézzük az UNESCO-jelentés amerikai résztanulmányát: az Egyesült Államokban a hatvanas években a fiataloknak több mint 50 százaléka számított potenciális lakásvásárlónak, ma ezt az arányt mintegy 5 százalékra becsülik.) Most már sokkal többről van szó, mint a munkanélküliségről vagy a redisztributív szociálpolitikai juttatásokról: ma a válságok és a szűkülő szociálpolitikai lehetőségek miatt élesebben fogalmazódik meg az az alapkérdés, hogy egyáltalán képes-e a társadalom az alkotó munkát és az önálló életkezdés lehetőségét biztosítani az új generáció számára. A fiatalok egyre kevésbé bíznak ebben, éppen ezért reakcióik is szélsőségesek — a társadalom kisebbségi politikai jogaiért küzdő csoportosulásoktól az ösztönös és agresszívan romboló spontán csoportosulásokig terjednek.
„Nagyon sok fiatal a félelem érzésével gondol a saját jövőjére” — írja az NSZK parlamentje által az ifjúsági tiltakozás okainak vizsgálatára életre hívott bizottság. Aztán hozzáteszi: „Ha a politika értékorientáltsága nem világos, akkor a politikai cselekvés az egyszerű pragmatizmus veszélyébe kerül. Az a napi politika, amelynek nincs jövőbeli perspektívája, nem képes a fiataloknak a jövőtől való félelmét értelmes válaszokkal feloldani”.
A bizottság vizsgálatai szerint az új generáció néhány új jellegzetességet mutat, illetve néhány korábban háttérbe szoruló kérdést élesebben vet fel. Ilyen új vonás az általános és radikális tiltakozás általában a politika ellen. A fiatalok nem hisznek (és ezt gyakran megfogalmazzák) a „politikának” és a politikusoknak, akik nélkülük döntenek róluk, s akik nem hozzák létre a dialógus csatornáit. A másik sajátosság, hogy e mozgalmak újraértékelik a munka és a szabadidő, a materiális és a postmateriális értékek egész rendszerét. A második világháború utáni jóléti társadalom egy fogyasztásra orientált értékrendet tett általánossá. A hatvanas évektől kezdve a fogyasztói ideológia és életforma elleni tiltakozás szinte minden ifjúsági mozgalomban jelen van. A mai alternatív mozgalmakban a fiatalok keresik az utat az alkotó munka és a lélektelenül hedonista vonásaitól megszabadult, a postmaterialista értékeket is magába foglaló életforma megteremtésére. Ez a mozgalom (amely különösen Skandináviában és Dániában jelentkezik), ha naiv utópisztikus módon is, de azt az erkölcsi „világrendet” próbálja meg lerombolni, amely a teljesítmények hajszolásában, az előnyök megszerzésére irányuló versenyben nyilvánul meg legtisztábban.
De a legsúlyosabb kérdések egyike talán az, hogy a fiatalok körében újra terjed a „no future” élménye, azaz a jövőtlenség, a perspektívátlanság és a jövőtől való félelem. (A jelszó a hatvanas-hetvenes években mindvégig jelen van.) Ez az élmény szélesebb rétegét fogja át a fiataloknak, mint az aktív protestáló mozgalmak, és sokkal általánosabb, mint korábban. A perspektívavesztés élményének a mélysége szorosan összefügg a beszűkült lehetőségekkel és azokkal a hátrányokkal, amelyeket a család és a -képzési struktúra a „lemaradó” fiatalkorú rétegek számára mint társadalmi esélytelenséget közvetít.
Látjuk tehát, hogy azok az ifjúsági tiltakozások, amelyek mintegy három évtizede különböző formákban és módon jelentkeznek, sajátosságaikat mindig a kiváltó ellentmondásoktól nyerik. Csak az egyes nemzedékek öregszenek, de az ifjúság, a maga kérdéseivel, állandóan jelen van.

Megjelent: Ifjúsági szemle