Aki egy kicsit is tájékozott az ifjúság mai közéletében, nyilvánvalóan nem adhat sommás választ a fenti kérdésre. A régmúlt ködébe vész mindem olyan tagolási lehetőség, amely szerint az ifjúság politikailag passzívakra és aktívakra osztható- és mindez természetesen a KISZ-en belül, amelynek szervezettsége lényegében az érintett korosztályok egészére kiterjedt.
Mintegy tíz évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amelynek során- érzékelhető mértékben először az egyetemi és főiskolai KISZ-szervezetekben- explicit módon is kifejeződött az alulró jövő, önálló szerveződés igénye, valamilyen közösségi cél megvalósítására. Az önálló szerveződésre törekvő közösségek szándékát értetlenség és erőteljes politikai gyanakvás kísérte. Az akkori világban elfogadhatatlan volt a hivatalos szervezetek számára, hogy miért nem jók valakiknek a meglévő keretek. Miért keresnek saját utakat? Ennek csak politikai sandaság lehet a hátterében. Emiatt eleinte szakmai, kulturális és politikailag csak nagyon áttétes területeken jelentkezett bátrabb, önálló kezdeményezés. Az ifjúság körében is meglévő látens eszmei-politikai tagoltság nem kaphatott semmilyen szervezeti kifejeződési lehetőséget, így két lehetőség maradt: vagy feltöltötte a természetük szerint nem politikai jellegű csoportok életét, vagy magánmorgolódások és egyéni hangoskodások formájában bukkant időként elő. A nyolcvanas évek elején a lengyelországi fejlemények miatt egy pillanatra befagyott az ifjúság autonóm mozgalmi fejlődése, majd 1982 után az egyetemi KISZ-mozgalom erőteljes, de összességében nagyon megkésett, önálló politikai magatartás-és arculatkeresése bontakozott ki. Időben ezzel párhuzamosan indul el több alternatív mozgalom szerveződése is ( békemozgalom, klubok, környezetvédelmi csoportok), amelyek már határozottabban vállalták független karakterüket. Megjelenésükre általában politikai tiltás volt a válasz. A hivatalos politikával azonosuló vagy politikailag neurális arculatot mutató öntevékeny csoportok 1984-től legitimitást nyertek, de ez kevésnek bizonyult. Az ifjúság jelentős része a „lábával szavazott” : rohamosan és jelentős mértékben csökkent a KISZ taglétszáma a korábbihoz képest, bár rétegenként differenciáltan. Az öntevékeny csoportok alakításának immár nemcsak tolerált, hanem támogatott lehetősége nem érdekelte a kilépők zömét. Számukra a KISZ jelentett problémát, annak kiüresedett, elidegenedett formájával szakítottak. Ez a folyamat nem állt meg ma sem, s még sokan vannak a KISZ-tagok között, akiknek a szervezeti tagsága merőben formális. Egyre kevesebben éreznek külső késztetést arra, hogy a KISZ-tagságot az egyenlőbb előmeneteli esélyek miatt pragmatikusságból vállalják. Elérkeztünk ahhoz a sajátos helyzethez, amelyben a KISZ-től való távolmaradás az esetek nagyobb részében éppúgy nem politikai tett, mint a KISZ-tagság. Egy kisebbség igaz csak, hogy vállalása tudatos: a KISZ-ben keresi a konzervatív vagy reformer cselekvés lehetőségét, vagy ezen a szervezeten kívül próbálkozik az önálló politikai aktivitással.
Az elmúl évek élénkülést hoztak az ifjúság mozgalmi életében. Cselekvő választ váró nemzeti sorkérdéseink feltorlódása, az első és második társadalomban kibontakozó élénk útkeresés és nem utolsósorban az ifjúság élethelyzetének- s különösen kilátásainak- romlása az ifjúság politikailag legaktívabb rétegeit arra késztette, hogy nyíltan előlépjenek. Egyik oldalon a KISZ fogalmazott meg átfogó programot „ Jövőnk a tét!” címmel, amely nem részesült egyértelműen lelkes fogadtatásban. A politikai vezetésben többeket megriasztott a KISZ-től szokatlan önálló kezdeményezés és hangnem, az ifjúság egy része pedig igen kevésnek találta azt a nyomatékot, amit a KISZ saját követeléseinek adhatott, és még kevesebbnek a megvalósítás garanciáit. A másik oldalon megjelent egyetemisták és főiskolások szakmai és közéleti elitjének egy részét tömörítő szakkollégiumok közös gondolkodása, amely önálló hangon, közvetlenül kifejezve az érzelmeket is, abból indul ki: „az idő nem nekünk dolgozik”.
Napjainkra szervezetileg is erőteljesen tagolttá vált az ifjúsági mozgalom. Különböző diákközösségek, békecsoportok, klubok, környezetvédők s végül független társadalmi szerveztek létrejötte, aktív működése mutatja ezt. Tekintettel a társadalom politikai életében kibontakozott folyamatokra, kissé túlzott optimizmussal nevezhetnénk ezt a civil társadalom csíráinak is. Az autonóm csoportok tagjaival nagy kurázsival élik át bátor tettüket: az önálló és olykor hangsúlyozottan független kezdeményezést. A konkrét példák mutatják, hogy nem is kockázat nélküli az ilyen vállalkozás. Politikai rendszerünk, s ennek formai alapjait jelentő jogrendszerünk kívánatos, a demokratikus jogállamiság irányába mutató fejlődése csak most kezdődött el. A gyakorlatban megindult szervezeti pluralizálódás még nem legális a társadalom számára. Egyértelműen az lenne a kívánatos, hogy az önálló, független kezdeményezéssel élők és a hatalom valamennyi szerve számára világos, elfogadott és működőképes szabályozás garantálja a demokratikus szocialista társadalom számára nélkülözhetetlen cselevési teret.
Mai helyzetünk átmenetileg alapvetően az jellemzi, hogy a tarthatatlanná váló, fejlődést már gátló politikai intézményrendszert kezdi szétfeszíteni a társadalom politikai-jogi szabályozás kiharcolása mögött nem áll gazdasági és társadalmi hatalommal rendelkező állampolgár és állampolgári közösség. Ezért nem tudom még igazi civil szféraként értékelni a húsz-harminc évvel ezelőttihez képest ugyan minőségileg nagyobb autonómiával rendelkező magánszféra akaródzását. A kezdeményezés a központi hatalmi szerveké, amint a hatalom eszközei is központosítottak. Ettől nem lehet eltekinteni. Az előrehaladás feltétele tehát minimum kettős: a társadalom nyomása és a hatalmi központ kezdeményezése.
Nagyon lényeges kérdésnek tartom azt, hogy az ifjúság hogyan viselkedik ebben a nehéz helyzetben. Hogyan éli át az új megszületésének fájdalmait? Magatartásával összeségében segíti-e ezt a folyamatot, tudja-e gyorsítani, vagy inkább fékezni? Természetesen, hogy az ifjúság a legradikálisabb követelője a változásoknak. Nem provokálja-e ki ez a radikalizmus azoknak az erőknek az ideges közbelépését, amelyeknek már az eddigi lépések is érthetetlenek, elfogadhatatlanok?
Az elmúl év tapasztalatai számomra azt mutatják, hogy az ifjúság különböző csoportjainak magatartása sajátos tükörképe az elmúlt évtizedek hivatalos politikai kultúrájának. Az általánossá váló reformfrazeológia a reformok valódi erőit az ifjúság erőit az ifjúság elől is elfedte, így a kibontakozás sikerébe vetett bizalom is gyengül. Ezzel találta szembe magát a KISZ is, amikor legjobb erői a kibontakozás érdekében keresték az együttműködést az autonóm csoportokkal. Miközben szétszórtan szinte minden csoportosulásban megtalálható a párbeszédre, koalícióra hajlandók, esetleg törekvők köre, a gyakorlatban beugrottak a tanult reflexek. Társadalmunkban az ifjúsággal kialakítandó partneri viszony hiánya, a paternalista rátelepedés és a történelmi tapasztalatok őszinte átadásától való tartózkodás olyan magatartásokat hív elő a független csoportok képviselőinek jelentős részéből, amelyeket már nagyon is jól ismerünk a „másik oldalon”: a társadalom szemlélet hiányát, a türelmetlen és következményeket nem mérlegelő rögtönzéseket, a valóságos nemzetben és sokszínűen tagolt társadalomban való gondolkodás helyett az érzelmi alapon megfogalmazott , leegyszerűsített politikai és társadalmi képleteket, a reális feltételekre figyelmet nem fordító, álmodozó programalkotást. Ez a magatartás magyarázható ugyan, de elszomorító; nem tanulunk más kárából, nem tanulunk a történelemből.
A „felnőtt társadalom” mintha magára hagyta volna az ifjúságot abban, hogy miképpen tudja saját soraiban elintézni a mai politikai, ideológiai ellentmondásokat. Semleges és egyáltalán nem semleges megfigyelők előtt zajlanak az események. Sokan a maguk elképzeléseinek előzetes próbáját látják azokban az akciókban, amelyeket az ifjúsági csoportok szerveznek, bonyolítanak le. Szélsőbalról az ellenforradalom előretolt egységeit vélik felfedezni egyes független szervezetekben, amire alapot látnak például ezen csoportok némelyikének 1956-hoz való, ténylegesen differenciálatlan viszonyában. Jobbról pedig elismerő biztatást kapnak mindazok, akik hajlandók tömegeket szállítani az ellenzéknek. Meggyőződésem, hogy alapvető érdekünk ma is az lenne, ami eddig csak kivételes történelmi pillanatokban érvényesült: a szélsőségekkel szemben középre húzó többség, amely képes megfontoltan artikulálni és érvényesíteni a társadalmi modernizáció és nemzeti fejlődés demokratikus szocialista céljait. Ebből a szempontból természetesen tagado, hogy lenne speciálisan ifjúsági politikai- mozgalmi élet. Azt viszont cinizmusnak, erkölcstelennek és súlyos politikai hibának tartom, ha a „felnőtt-társadalom” a maga körében elegyensúlyozgat saját politikai tagoltságával, s amikor ez az ifjúág körében-annak mindenkori politikai vérmérsékletével teljesen összhangban- élesebben megjelenik, akkor az ifjúságon keresztül „próbálgatják egymást” a kívül és belül álló legkülönfélébb csoportok. Az ifjúság politikai és mozgalmi tagoltságával is nyilvánosságra és nyílt beszédre lenne szükség, mert ennek hiányában könnyes és átöröklődik a következő generációkra mindaz a történelmi szemét, amitől jó lenne megszabadulni.
Figyelembe kellene venni azt a tényt, hogy a mai tizen- és huszonéves generációk egy váltság felé tartó szocializmusban nőttek fel, amelyben saját kilátásaik folyamatosan romlanak. Egyre határozottabban hangot adnak, hogy ők személyesen a kialakult helyzetért nem felelősek, de leginkább ők fizetik meg életútjuk során a múlt hibáinak az árát. Működőképes kapitalizmust látnak, amelynek ellentmondásai hazai problémáinkhoz képest aligha érdekli őket. Ez- érzéseim szerint- az erkölcsi fölény adják sokaknak, s egyúttal felhatalmazást arra, hogy magatartásukon a meggondolás helyett az érzelmek uralkodjanak el.
A szinte kizárólag csak szenvedélyek által vezérelt magatartás tipikus példáit személyesen is tapasztaltam a nyár folyamán Orfűn, az Egyetemisták és Főiskolások Turisztikai Találkozójának egyik fórumán, majd röviddel ezután a Szárszó’88 egyik rendezvényén. Valójában nem a szónokok vagy egyes kulturálatlan, esetleg alkoholos állapotban lévő felszólalók hangneme okozott nekem gondot. Elfogadom, hogy a teljes nyílt fórumokon nincs kizárva ilyen fellépők megjelenése sem. Elgondolkodtató volt azonban az a magatartás, amit ezeken a helyeken az értelmiségi közönség tanúsított. Orfűn egy óra hosszat tűrte az ezres közönség a soraiból kérdezők méltatlan hangnemét és a fórum kisajátítását néhány gátlástalan szereplőtől. A Szárszó’88 közönsége pedig pillanatokon belül belekerült egy olyan „licitálós” állapotba, amelyben a minél nagyobbat, szenvedélyesebbet és gyakran szélsőségesebbet mondást honorálták elismeréssel. A szakkollégiumok, klubok alapvetően egyetemista és értelmiségi tagsága végigélvezte a műsort, szó nélkül hagyva a szellemiségükkel nem egyező tendenciák kibontakozását is.
Tekintsük mindezt demokráciánk gyermekbetegségeinek. Nem tehetjük indokolatlanul magasra a mércét, amikor még csak most kezdjük… aggodalmaimat azért fogalmazom meg, mert úgy slátszik, hogy az idő felgyorsult, s helyrehozhatatlanul hibás felállás alakulhat ki a közélet szereplői között, ha nem elég megfontoltak.
Az ifjúság döntő többsége nem nyilvánít véleményt a sorskérdésekről. Beleilleszkedik a mindennapi érdekviszonyok és érdekérvényesítések szokványos világába, rövidebb távú érvényesülést keres, közvetlen szorításoknak engedve. Erre a politikailag névtelen tömegre minden oldalról hivatkoznak, mindenki a maga érdekei szerint értelmezi magatartását. Ugyanez figyelhető meg természetesen általában társadalmunk összességét tekintve is. Félő, hogy ennek a tömegnek a magatartását rosszul mérik be azok, akik hajtóerőként vagy fékezőként kalkulálják be saját elképzeléseikbe. Úgy gondolom, hogy ezeket a tömegeket alapvetően létfeltételeik alakulása foglalkoztatja , és az a nagy kérdés: meddig tart türelmük, meddig viselik el romló anyagi helyzetüket. Erre is felelősségteljesen oda kell figyelni, mert biztosan nagyon bizalmas, feszültséget árasztó és hatásos az a kép, amelyben egyik oldalon a hatalom idegen és kemény képviselője, csak ez a kép nem mutat semmit a mindennapi létfeltételekről, a kibontakozásról, azokról az erőkről, amelyek kihúzzák a kereket a kátyúból. Vannak olyan erők , amelyek a párbeszédet, az egyenjogúságon alapuló kooperációt szorgalmazzák. Ezek nyíl és hatékony együttműködését és ezzel a gyorsabb kibontakozást akadályozzák ma még politikai rendszerünk merev keretei, a régi reflexek, a kölcsönös türelmetlenség. Van-e még fél-másfél évünk az új játékszabályok kialakítására?