Értelmezési kísérlet

A nyolcvanas évek elején hazánkban az ifjúságpolitika és az ifjúsággal foglalkozó társadalomtudományi kutatások számára egyaránt kérdőjelként és kihívásként bontakozott ki a spontán csoportosulások új hulláma az ifjúság körében. A problémakör feldolgozása nem mentes az ideológiai és politikai előítéletektől és rossz beidegződésektől. Az egyik legfontosabb értelmezési és egyben politikai argumentációs és ideológiatípus, amely már kezdettől fogva végigkíséri a spontán ifjúsági csoportosulások megítélését, hogy azoknak a fejlett tőkés államok hasonló jelenségeivel fennálló bizonyos rokon vonásai következtében megkísérli őket a „Nyugat fellazító”, „dekadens” hatásának tulajdonítani, amely idegen az „igazi” magyar és szocialista ifjúságtól. Véleményem szerint az ilyen magyar és szocialista ifjúság, amely a nemzeti és a haladó értékek kikezdhetetlen televénye volna, csupán a politikai ideológiában és retorikában létezett és létezik. Bár Magyarország a hatvanas évek óta viszonylag nyitott az ifjúsági divatok, tendenciák, mozgalmak nyugati hatásai felé, ezek a hatások önmagukban nem válthatnának ki társadalmi folyamatokat, ha ehhez nem állnának készen bizonyos belső gazdasági-társadalmi feltételek és tényezők. Az ifjúság „társadalmának”’ sajátos fejlődési tendenciája, akárcsak a társadalmi egészé, a belső és a külső hatások komplex összefüggésrendszerére épül.
Azért van véleményem szerint szükség erre az elvi-módszertani jellegű bevezető megjegyzésre, mert a „külső hatás — sajátos reakció” mechanizmusában való gondolkodás sokszor már nem csupán a konformista, dogmatikus szemléletet, hanem magukat a spontán ifjúsági csoportok és mozgalmak tagjait, vezetőit és ideológusait is jellemzi. Jogos ez az optika a mindennapok és az abban betöltött sajátos szerep, de nem a tudomány számára. A fiatalok létét és gondolkodását a belső struktúra törvényszerűségei és mechanizmusai határozzák meg. Ennek a szemlélet-triódnak az alkalmazásával új perspektívákat nyerhetünk a hazai ifjúság társadalmi struktúrájának és dinamikájának vizsgálatához. A „marginális”, „periferiális” jelenségek éppenséggel a struktúra ellentmondásainak leképeződései és eredményei, és mozgásuk ebben az összefüggésben értelmezhető és értelmezendő.
Téziseim: az elmúlt húsz év ifjúsági tendenciáit értelmezhetjük a társadalmi autonómia visszavételének, a civil társadalom reorganizációjának és a polgárosodás folyamatának részeként. Ebben az értelmezésben az ifjúság spontán kezdeményezéseinek szerkezet – és orientációs változása három hullámban, a kultúra, gazdaság, politika tengelyén zajlik. A hatvanas évektől a kulturális, a hetvenes évek második felétől a gazdasági, a nyolcvanas évek elejétől pedig a politikai szféra áll az ifjúsági autonómiatörekvések középpontjában, megegyezően az általános társadalomfejlődési tendenciákkal, amelyek a centralizált-bürokratikus államszocialista modell fokozódó eróziójához, majd napjainkra válságához hoz vezettek. A rendszer a konszolidáció periódusában először a kultúrában engedett bizonyos fokú autonómiát és tiltakozási lehetőségeket fiatalok számára. Később, a gazdasági reformok bukdácsoló sorozatával, a gazdasági szférában születtek új típusú ,,rések” és mobilizálódási lehetőségek a fiatalok számára. Ezeknek a korlátozott érvényű innovációknak a rendszerlogikát aláásó hatásai, illetve az államszocialista modell belső válsága, a nemzetközi színtér átalakulásával együtt, a nyolcvanas évek elejétől a spontán ifjúsági mozgások legfontosabb arénájává a politikát avatták.
A kulturális lázadástól a politikai autonómiakeresésig
A spontán ifjúsági mozgás három hulláma három társadalmi alrendszer három érték- és intézménytípus, valamint három közösségtípus keretében jelentkezett. Az ifjúsági spontaneitás fejlődésének alapsejtjei a hatvanas évektől a szubkultúrák, melyeknek kihívásait, kreatív impulzusait napjainkra részben a divat, a szokások és a szórakoztatóipar integrálta, az oktatási és a kulturális intézményrendszer kirekesztette azokat, a gazdaság és politika szférái számára pedig külsődlegesek maradtak. A szubkultúrák egy része így befolyást gyakorolt az általános kultúrális, normákra és értékekre, azonban a szubkulturális identitását fenntartó része a hetvenes években szektává süllyedve kívül rekedt a kulturális gazdasági és politikai intézményrendszeren. Intézményes befolyáshoz csak a fennálló intézményrendszer csatornáin keresztül elfogadott és átvett szubkulturális impulzusok jutottak.
A hatvanas évek ifjúsági spontaneitási hullámának zsákutcája vi1ágossá vált a hetvenes évek közepére. A szektaszerű, gettósodott létmódok, amelyek az ifjúság spontán tendenciáit ebben az időszakban jellemzik, csupán a hetvenes évek végétől meginduló ellentmondásos, de érezhető reformhullám hatásaira adják át helyüket egy „új hullámnak”. A flexibilisebb munkavállalási és vállalkozási formák következtében a fiatalok energiáit elsősorban a gazdasági vállalkozások és a polgárosodás folyamatába való bekapcsolódás stratégiáinak kialakítása kötik le.

Ebben a hullámban visszaszorulnak a szubkulturális formák, illetve fennmaradva megnövekszik ezek stigmatizált. gettósodott jellege (csövesek, punkok drogfogyasztók). Ezzel szemben a fiatalok konfrontálódni kényszerülnek a gazdasági, és közvetetten a politikai intézménvek gyakorlatával azért, hogy megteremtsék ónálló, sajátos integrációjukat a polgárosodás folyamatába. Ez a periódus közömbösséget eredményez a megelőző hullámot orientáló kulturális értékekkel és autunómiatörekvésekkel szemben. Az ifjúság új, spontán, csoportosulásai nem elsősorban a kultúráis, hanem a gazdasági szféra intézményei számára jelentenek kihívást, s ugyanakkor ezek az intézmények is, a fiatalok életvilágának iritegráns tényezőivé válnak A vállalkozás lesz ebben a hullámban az ifjúság spontán csoportusulásainak alapsejtjévé.
A pulgárosodásba való bekapcsolódás korlátai közvetlenül a gazdasági-politikaj szférában jelentkeznek a fiatalok számára, szemben a hatvanas évek kulturális forradalmának, szubkulturális lázadásainak fő színtereivel, a tömegkultúrával és az oktatási-kulturális alrendszerrel. Ez az átalakulás a hatvanas évekkel összevetve bizonyos „evilági” orientációt és pragmatizálódást eredményez a fiatalok gondolkodásmódjában és értékvilágában a hetvenes évekre. Ám az új hullám játéktere ugyanúgy megoldhatatlan csapdahelyzetek és illúziók forrásává válik, mint a hatvanas évek kulturális orientációja, hiszen szükségképpen ugyanúgy beleütközik az államszocializmus intézményeinek és politikai kultúrájának, valamint politikai stílusának merev korlátaiba.
Az ifjúsági spontán kezdeményezés és az intézmények közötti konfliktus újra termelődik ebben az új arénában. A különbség abban rejlik, hogy a második hullám egyértelműbben integrált – az előző sem volt teljesen kirekesztett – az össztársadalmi mobilizáció tendenciáiba, s így az elsőnél jóval erősebb az össztársadalmi kapcsolatrendszere. Más vonatkozásba viszont a spontán mozgás a hatvanas évek kollektív győzelemre orientált ifjúsági stratégiáját, a kulturális forradalmat az individualizálható siker esélyeinek keresésével, a beilleszkedés gondolatával váltja fel. Így a második hullám sikeresebb az elsőnél, de jellege és orientációja individuális, ami nem kedvez a kollektív cselekvésnek. Így a megnövekedett társadalmi kapcsolatrendszer és bázis nem hoz magával valódi kollektív akcióegységet. Az intézményekkel való konfliktus azonban itt is az intézmények sajátos struktúrájának átalakulási szükségességét veti fel, amely elkerülhetetlenül bizonyos kollektív cselekvés – és gondolkodásformákhoz, a reformkoncepciókhoz, a reformvitákhoz és reformmozgalmakhoz vezet.
A nyolcvanas évek elején a gazdasági problémák következtében megrendülnek a gazdasági autonómia és az egyéni polgáriasodási siker stratégiájának keretei, és a vállalkozásokkal kapcsolatos bizonytalanság, a reáljövedelmek csökkenése, illetve az újratermelési folyamat zavarai nagymértékben beszűkítik a korábban kialakult autonóm játékteret az ifjúsági spontán kezdeményezések számára. Az individualizált gazdasági sikeresélyek keresése helyett ezért újból kollektív magatartásforma, a társadalmi mozgalom, s vele a politikai aréna kerül az ifjúsági spontaneitás új hullámának középpontjába.

A hatvanas évek szubkultúráját csak kismértékben követte a politizált ellenkultúrák és szekták megjelenése Magyarországon, hiszen a kulturális orientáció önmagában is depolitizáló jellegű volt. Kizárták és kiszűrték ezt a politizációt a merev politikai reakciók is. Az újbaloldali gondolkodás gyökértelen politikai kultúránkban. A hetvenes évek egyéni sikerperspektívákban zajló útkeresései, a kulturális autonómiatörekvésekhez hasonlóan, szintén depolitizáló eredményre vezettek, gazdasági orientáltságot hoztak magukkal. A gazdasági orientáció és a konfliktus a gazdasági intézményekkel ugyanakkor előkészítették a következő hullám politikai orientációját a gazdasági tevékenység politikai beágyazottsága és korlátai következtében. Ez a politizálás egyrészt a kulturális és a gazdasági autonómia létrejött kereteinek védelmét célozza, másrészt új típusú politikai jellegű autonómiák megszervezésére irányuló kísérletet jelent. Mindkét funkció ellátására alkalmas az előtérbe kerülő új ifjúsági közösségforma, a társadalmi mozgalom a „befelé”, illetve a „kifelé” orientált működést, a kollektív identitás biztosítását és a kollektív érdekérvényesítést egyesítő jellegével.
Az új típusú ifjúsági közösségformák felelevenítenek, illetve továbbvisznek bizonyos szubkulturális hagyományokat (kommuna, életreform), ugyanakkor megvan a gazdasági-társadalmi érzékenységük (ökológiai problémák, szociális újraelosztás, reformalternatívák). Tevékenységük közvetlen politikai nyomás gyakorlására, a döntéshozatal befolyásolására, avagy önigazgató, civil jellegű politikai autonómiák pozitív gyakorlására irányul. A kihívás már önmagában benne rejlik a létrejött „mozgalmi szférában”, hiszen az puszta létével tükröt tart a politikai intézményrendszer illuzórikus politikai közösségeinek, pszeudomozgalmainak torzulásai elé, még akkor is, ha közvetlenül nem is gyakorol kritikát felettük. Politikai reagálások kísérték, elsősorban a kultúr – és a gazdaságpolitika közvetítésével, a megelőző két hullámot is, most azonban közvetlenül a politikai hatalom gyakorlásának legitimitása, normái, stílusa, kultúrája és intézményrendszere kerül szembe a spontán ifjúsági csoportosulások gyakorlatával.
Összefoglalva: mindhárom ifjúsági hullám problematikája társadalmi berendezkedésünk alapellentmondásaihoz kötődik, ám más-más hangsúllyal. A változó feltételek megváltozott spontán ifjúsági aktivitásokat tesznek lehetővé és szükségessé. Mindhárom hullám sajátos, a fő konfliktus arénájának megfelelő közösségtípust alakít ki törekvéseinek érvényesítésére, s ezeknek megvan a maguk sajátos értékrendje és ideológiája. Más-más vonatkozásban, de mindhárom esetben az intézményrendszer meghatározott szelete kerül a spontán kezdeményezések következtében a konfliktus és a kooperáció lehetőségeit egyaránt magába foglaló kihívás elé. Az eddigi tapasztalatok szerint az intézmények e folyamat során megőrizték strukturális identitásukat és részleges, illetve rituális innovációk, valamint elitkooptációk révén hárították el a három hullám által felvetett kihívást. A spontán kihívást hordozó közösségformák, a szubkultúra, a vállalkozás és a társadalmi mozgalom általában az őket sújtó szankciók következtében szektaképződésre, gettósodásra, illetve az individuális stratégiák keresésére kényszerülve épültek be az intézmények által megmerevített struktúrába. Hogy a nyolcvanas évek elején mennyiben jelenthet az új típusú társadalmi mozgalmak létezése új minőséget ebben a folyamatban, azt ma még csupán találgatni lehet. A szektaképződés, illetve az integráltság Szküllája és Kharübdisze között kell megtalálniuk az utat a részleges és hatékony rendszerváltozás felé. A rendszer problémáinak és válságának súlya ezt a stratégiát elvileg elfogadhatóvá teszi. Ugyanakkor az életlehetőségek fokozódó rosszabbodása újra a stratégiák individualizálódását hozhatja, a kollektív cselekvés formáinak, a társadalmi mozgalmaknak a visszaszorulását eredményezheti.

Az életmód és a civil értékek védelme — alternatív mozgalmak
Témánk kapcsán a megjelenés „hogyan”-ja egyben válasz a ,.miért”-re is: a nyolcvanas évek elején a szocialista országokban felfedezi a társadalomtudományi kutatás a társadalmi mozgalmakat mint a civil társadalom fontos alkotórészeit. A bürokratikus és centralizált, „túlpoliti­zált” struktúrák válsága hozza felszínre a civil társadalom „mélystruktúráinak” problematikáját, s vele a társadalmi mozgalmakét.
A kelet-európai szocialista országokban, eltérően a fejlett tőkésállamoktól, a mozgalomtipológia és a mozgalomtörténet más léptékeket követ. Míg Nyugaton a társadalmi mozgalmak sokasága már a 19-20. századtól létezik, nálunk szakadás van: a sztálinista periódus hosszabb időre hatékonyan monopolizálta és felszámolta a második világháború utáni rövid „népi” demokratikus periódusban kibontakozó társadalmi mozgalmak sokféleségét, s ezzel megszakította fejlődésüket. Ezt a leblokkolt helyzetet csak a nyolcvanas évek elején kibontakozó úi típusú mozgalmak törik meg.
Az eltérő társadalomfejlődés más-más elméleti-kategoriális megközelítésekhez vezet. Míg Nyugaton a civil társadalom nem elméleti probléma hanem létező valóság, Keleten a civil társadalmat olyan normatív kategóriaként fedezi fel a társadalomtudomány, amely kedvező kapcsolódást kínál a marxizmus kreatív-produktív gyökereihez. Nyugaton az új mozgalmak „másságára”, alternativitására helyeződik a hangsúly a megelőzőekkel és a kortársakkal szemben. Keleten maga a mozgalmiság az „új”, nem kell nagyon alternatívnak lenni, elég egy kicsit „mozogni” ahhoz, hogy a „másság” kézzelfogható legyen. Míg Nyugaton az alternativitás tényezői önálló, új mozgalomtípus körülírásához vezetnek a mozgalom kutatás vitáiban, Keleten maguk a spontán-autonóm mozgalmak újak és „alternatívak”, azaz kevésbé világos a nyugatiakéhoz képest a tipológiai profiljuk, s „újságként” hat magának a civil társadalomnak, illetve a társadalmi mozgalomnak a léte.
Keleten is mód nyílik a mozgalmak közötti különbségek azonosítására és tipológiájuk kialakítására. A szocialista országokban a nyolcvanas évek elején lassan újraszerveződő mozgalmi szektoron belül szintén elkülöníthetők egymástól bizonyos mozgalomtípusok. Itt azokkal a mozgalmakkal foglalkozunk, amelyek ifjúsági és alternatív jellegűek.

Hazánkban viszonylag általánosnak tekinthető az ifjúsági jelleg az újjászerveződő mozgalmi szektorban. De nem jellemző ez a fejlett tőkés államokban, ahol az új mozgalmak a társadalomnak minden korcsoportiát felölelik. Világosabb ott a különbség az új, alternatív típusú és a hagyományos, régi mozgalmak között is, amelyek többnyire időben is előbb bontakoztak ki. Nálunk mind társadalomstrukturális, mind tipológiai vonatkozásban az ifjúsági jellegben és a spontaneitásban hasonlóak más típusú kezdeményezések is az alternatív mozgalmakhoz (például a vallási, avagy a vállalkozói mozgalom).

Az ifjúság alternatív mozgalmainak elemzésében az egyik lehetséges tipológia kiindulópontja a fejlett tőkés államok alternatív mozgalmainak jellemzői alapján kialakított ideáltipikus kategóriarendszer lehet. Fnnek segítségével kísérelhetjük meg a hazai ifjúsági mozgalmakon belül elkülöníteni az alternatív típusokat. Ez persze gondolati kísérlet, mint minden ideáltipikus elmélet, csupán relatív érvényű lehet.

Milyen mai magyar mozgalmaktól lehet és kell tipológiailag elkülöníteni az alternatív mozgalmi kezdeményezéseket?

1. Ifjúságiak, de nem alternatívak a zene és az egyéb tisztán művészeti-kulturális öntevékenység alapján szerveződő mozgalmak amennyiben nem integrálják az „ökopax” tematikát. Így Kimaradnak alternatív típusból a punkok, a táncház, a népművészeti körök, az újhullám stb. Ezek fontos elemei az ifjúsági mozgalmi szektornak és telítődhetnek alternatív elemekkel, de önmagukban még nem tartoznak alternatív mozgalmak közé.

2. Elkülöníthető az alternatív mozgalmaktól a hagyományos polgárjogi „ellenzékiség” és a körülötte szerveződő társadalmi-politikai aktivitás. Létrejöhetnek koalíciók az alternatív mozgalmak és az ellenzék között, illetve az előbbiek átvehetnek bizonyos szervezési és tiltakozási formákat az utóbbiak tapasztalataiból és eredményeiből, sőt kölcsönösen használhatják egymás információs és mobilizációs hálózatait (aláírásgyűjtés, szamizdat sajtó, Soros Alapítvány), és bizonyos ellenzéki csoportok és alternatív mozgalmak szoros kapcsolatokat építhetnek ki egymással. Az elhatárolás a tematikus profil különbsége mellett a generációs bázis alapján is lehetséges, hiszen úgy vélem, ma már hiányzik az akut ifjúsági jelleg az ellenzékből. Az alternatív mozgalmaknak Magyarországon nincsen a hetvenes évek ellenzéki ideológiájához hasonló homogén világnézeti bázisa, elméleti háttere sem.

3. A helyi társadalom „mozgolódása”, az önigazgatási-önszervződési törekvések tarka palettája, ha relatíven is, de elkülöníthető az ifjúsági-alternatív szektortól, hiszen eltérő és szélesebb problematikát ölel fel, illetve a helyi társadalom konfliktusrendszerébe tagolódik, s nem csupán ifjúsági jellegű. De átfedések is vannak: a naturisták, a biokertészek, reformtáplálkozás hívei a városszépítők, az oktatási intézmények köré szerveződött klubok és reformkísérletek, az állampolgári kezdeményezések a békeklubok a magyar ökológiai és alternatív mozgalmak alkotórészei, és ugyanakkor beilleszkedhetnek a helyi társadalom struktúráiba is.

4. Elkülönítést kell tenni az alternatív mozgalmak és a gazdasági-materialista orientációjú vállalkozói mozgalom, illetve a vallási jellegű bázisközösségek és a szubkulturális csoportok szerveződései (pl. csövesek, drogfogyasztók) vonatkozásában is. Mindhárom mozgalmi, illetve szubkulturális tényező fontos az ifjúság politikai szocializációjának folyamatában, de nem sorolhatók az alternatív törekvésekhez, mivel nincsen „ökopax” irányultságuk.
A negatív vonatkozások után pozitívan kell körülírni a tárgyat, illetve a problémakört. Első orientációs kritériumunk, az ifjúsági jelleg vonalán engedményeket kell tennünk, hiszen a helyi társadalomba betagozódott alternatív kezdeményezések mindegyikében találunk résztvevőt az idősebb generációkból. A biokertészek, a naturisták, a reformtáplálkozók és a környezetvédők az idősebb korosztályokból is rekrutálódnak: egyrészt a konfliktusokban való érintettség alapján (Dorog, Ferihegy, Zsámbék), másrészt a terjedő posztmateriális értékek vonalán.
A második kritériumot, a posztmateriális értékrend fogalmát Ronald Inglehart amerikai szociológus úgy értelmezi, hogy az a gazdasági és a politikai biztonság értékein „túl” elhelyezkedő, az autonómiára és a kreatív életformára irányuló értékeket jelenti. Így szerinte a posztmateriális értékrendű emberek számára olyan dolgok jelentősek, mint a szép, egészséges környezet, a kreatív politikai részvétel, az önmegvalósítás az élet minden területén. Inglehart Maslow pszichológiája nyomán úgy véli, hogy a materiális igények kielégítése után a posztmateriális értékekre orientálódik az egyén és a csoport. Ez az átorientálódás össztársadalmi szinten a generációváltással összefüggésben megy végbe. Szerinte a második világháború után a fejlett tőkés államokban a jólétben és biztonságban felnövekvő új generációkban egyre nő a posztmaterialisták aránya, s ez a változás széles körű társadalmi-politikai folyamatot indít el, amelyet „csendes forradalomnak” nevez. E folyamat, az össztársadalmi értékváltás része az új társadalmi mozgalmak, az alternatív mozgalmak kibontakozása, amelyekben az új értékekért a kollektív cselekvést is vállalók kis, tudatos, ideologizált-politizált csoportja tömörül. Ezek többsége, az összekapcsolódó érték- és generációváltás közvetítésével, az ifjúból kerül ki.
A posztmaterializmus alternatív értelmezése Magyarországon szekularizált (ez különíti el a hagyományos vallási posztmaterializmustól), és az életmód, az életvitel és a mindennapi élet átalakítását nem, vagy nem csupán a kreativitás-művészet centrum köré szervezi (ez választja a művészeti-kulturális önszervezési törekvésektől). A posztmateriális értékrend alternatív értelme a mindennapok gyakorlati átalakítása „ökopax” orientációk alapján; Jürgen Habermas nyugatnémet szociológus kategóriáival: az „életvilág” kiterjesztésére és gazdagítására való törekvés. Ez jelenti a különbséget a tisztán materiális orientációjú vállalkozói mozgalmakkal és a politikai ellenzékiséggel szemben, valamint elválasztóvonal bizonyos ifjúsági szubkultúrákhoz képest is.
Habermas az életvilág szempontján a társadalom mindennapi életében működő „szocializációs, integrációbiztosító és kulturális mintafenntartó azonosulási sémák” működését érti, míg szerinte a „rendszer néző pontjából egy társadalom gazdasági és politikai-adminisztratív célkitűző tevékenységét vizsgálják” Az életvilág a társadalomnak mint szocio-kulturális rendszernek a szemlélete. Az új társadalmi mozgalmak az életvilágnak, a szociokulturális rendszernek a humán szempontjait érvényesítik a gazdasági-politikai rendszer anyagi és hatalmi, teljesítménvelvű és piaci, racionalitásával szemben. A szociokulturális orientáció az „ökopax” jellegű életforma-átalakítás tendenciájához vezet az alternatívok többségénél. Kíséreljük meg a felsorolt (ifjúsági, posztmateriális, életvilág, szociokulturális, ökopax jelleg), a nyugati szakirodalomból vett szempontok alapján pozitíve elhatárolni a magyar alternatív mozgalmakat a már említett más típusú mozgalmaktól.
Melyik társadalmi viszony, konfliktus- és problémarendszer köré szerveződnek az alternatív típusú társadalmi kezdeményezések Magvarországon? A modernizációs folyamat szociokulturális és posztmateriális, életvilágcentrumú, ökopax jellegű átalakításának előmozdítása a sokféle és eltérő jellegű, sajátos konfliktusok és problémák körül kialakult mozgalmak közös célja. Világos, jóllehet relatív különbség áll fenn az alternatív törekvések és a vallási-művészeti-kulturális mozgalmak között, ha azok nem ökopax- és életvilág-orientáltak, valamint a vállalkozói és az ellenzéki mozgalmak között, amennyiben azok csak materiális és gazdasági-politikai orientációval rendelkeznek. Közös téma a társadalmi-mozgalmi szektor vallási-művészi-kulturális vonalával a poszt-materialista és a szociokulturális jelleg. A vállalkozói, és az ellenzéki mozgalmakkal közös a modernizáció befolyásolására való törekvés, ám eltérő irányultsággal és hangsúlyokkal. Mindkét irányban elválasztó az életvilágcentrumú szerveződésnek a nyugati mozgalmakból ismert sajátossága, mely szerint az alternatív mozgalmak tendenciájukban az életforma egészének szociokulturális és „ökopax” jellegű átalakítására irányulnak.
Hangsúlyozni kell, hogy ez a nyugati irodalom alapján kialakított elméleti-módszertani alapú tipológia csupán relatíve érvényesíthető a gyakorlatban, inkább általános, orientációs funkciója van a magyar mozgalmak elemzésében. Így például kollégiumi önigazgatómozgalom egyaránt mutatja a kulturális önszerveződés, a gazdasági és a politikai orientáció, ugyanakkor az alternatív és az ökopax tematika jegyeit és sajátosan életvilág-orientált a témája a diákotthon önigazgató életformájának megszervezése a felügyeleti intézményekkel való konfliktusban. Ez a tipológia csak ideáltipikus jellegű, a gyakorlat komplexitása összemossa a definíciós különbségeket. Más vonatkozásban elhanyagolhatatlan tényezők a mozgalmi szektor gyakorlatában a koalíciók és kooperációk, amelyek hálózatokban egyesíthetik a különböző típusú mozgalmakat. Ez különösen jelentős a kelet-európai politikai rendszerekben, ahol a politikai és ideológiai monopolhelyzetek egyforma erővel nehezednek a mozgalmi szektor különféle elememeire, s ez együttműködésükhöz és különbségeik homogenizálódásához vezethet. (így például az NDK-ban az evangélikus egyház képviseli az „ökopax” témákat)

Miért lesz fontos az autonóm, új típusú társadalmi mozgalmak problematikája szerte a világon a nyolcvanas évek elején? Jürgens Habermas kategóriáival: a rendszer behatolása, „gyarmatosítása” az életvilág területein, az állam és a politika kiterjedése a civil, a társadalmi szférára, szerinte korlátokkal bír. Ezek a korlátok feltehetőleg és remélhetőleg azonosak az ember manipulálhatóságának és irányíthatóságának antropológiai korlátaival. Persze ezek a korlátok nem abszolútak, hanem mozgó maximumokkal és minimumokkal rendelkeznek.
A nyolcvanas évek elejére feltehetőleg a vége felé közeledik az a folyamat, amelyben a modernizációs előnyök kompenzálják az életvilág és a civil szféra rovására áthárított modernizációs hátrányokat. Az életvilág „elgyarmatosítása” a technika-gazdaság-tudomány szférájából származó materiális kompenzációkkal kézzelfoghatóan lefedezett addig, amíg az életvilágnak vannak további „elgyarmatosítható” részei, és a kompenzációk egyértelműek és „demokratikusak”, azaz értékes javakként jelentkeznek, látszólag egyenlően hozzáférhetően mindenki számára.
Ennek a bürokratikus-indusztrializációs típusú modernizációnak van egy olyan fordulópontja, amelyet Nyugaton már elértek, Keleten pedig kezdenek megközelíteni. Már nincs az életvilágnak több „elgyarmatosítható,, területe anélkül, hogy az ne menne erőteljesen a közösség és a személyiség identitásának rovására. Másrészt problémássá válik a modernizáció révén biztosított javak és előnyök értéke; bizonyos káros mellékhatásaik és hátrányaik lépnek fel. Lelepleződik a modernizációs eredmények elosztásában feltételezett „demokratikus” látszat. Megmutatkoznak a tudomány, a technika, a gazdasági növekedés eredményeinek elosztásában eleve meglévő strukturális egyenlőtlenségek a nemek, a régiók, a foglalkozások, az országok, valamint a kontinensek között. A bürokratikus-indusztriális modernizáció korlátainak megmutatkozása létrehívja az alternatív mozgalmakban megfogalmazódó igényt a modernizációs folyamat menetének alternatív befolyásolására, korrigálására. Ez a törekvés az életvilág „elgyarmatosított” területeinek „dekolonialízációját” követeli, az életvilág szféráinak felszabadítását az elgyarmatosítás alól, illetve a kultúra, identitás, ökológia hármasságával jellemezhetően az életvilág bővítését, kiterjesztését, gazdagítását. Az alternatív modernizáció negatíve a rendszer és az életvilág, az állam és a társadalom között az indusztriális-bürokratikus modernizáció során megbomlott egyensúly helyreállítását jelenti, pozitíve pedig a társadalomnak és az életvilágnak autonóm társadalmi létszférákként történő gazdagítását a kultúra, identitás, ökológia vonalán.
Az indusztriális bürokratikus modernizáció hatékonyságzavarainak és hiányosságainak következtében az alternatív modernizációnak az alternatív mozgalmak képviselte programja Keleten olyan konfliktusokhoz és problémákhoz is kötődik amelyeket Nvugaton nem az alternatívok fogalmaznak meg. Így a hatékony gazdálkodás, a gazdasági és a technikai racionalitás szempontjai, és a nekik alárendelt társadalmi modernizáció alapkérdései összekapcsolódnak a keleti mozgalmak horizontján az ezektől eltérő, sőt ellentétes alternatív modernizációs követelésekkel és problémákkal. Keleten az elkésettség miatt együtt jelentkezik a civil társadalom és az alternatív modernizáció problematikája, melyek Nyugaton időben és tipológiailag is jobban elválnak egymástól, sőt szembekerülésük állapítható meg.
A modernizációs folyamat részleges érvényű válságának, illetve általános jelentőségű változásának keretében értelmezhetők az alternatív mozgalmak Keleten és Nyugaton egyaránt. Azonban a modernizációs folyamat eltérő szakaszából és jellegéből következő eltérő kontextusban jelentkeznek a keleti és a nyugati mozgalmak. Keleten a civil társadalom elnyomása, a társadalmi mozgalmi szektor csökevényessége és az indusztriális-bürokratikus modernizáció elkésettsége és torzulásai következtében ezek a problémák halmozódva, együtt jelentkeznek az alternatív mozgalmi és a modernizációs a problematikával. De a problémák gyökerei közösek Keleten és Nyugaton egyaránt: mindenütt az indusztriális-bürokratikus modernizáció kifulladása és a modernizációs folyamat új, alternatív irányokban való „lépésváltásának” szükségessége merül fel.
Az alternatív mozgalmak a modernizációs folyamat kritikusai, ugyanakkor előmozdítói is Keleten és Nyugaton egyaránt, hiszen csupán a modernizáció sajátos típusát bírálják és utasítják el, s nem a modernizáció egészét, mint azt az indusztriális-bürokratikus modernizáció típusát abszolútként beállító ellenfelek állítják. A tradicionális forrnákhoz való visszatérést hirdető, reprimitivizáló vonal az alternatív mozgalmakban, amely általános modernizációkritikát képvisel, csupán Nyugaton került előtérbe, Keleten alig jelentkezik, hiszen itt kézenfekvőek a hagyományos indusztriális-bürokratikus modernizáció hiányából eredő problémák, s azok felszámolása bizonyos fokig még lehetséges az indusztriális-bürokratikus modernizáció hatékony továbbvitelével.

_1. Leírásuk és elemzésük: Szabó Máté: Társadalmi mozgalom, politikai rendszer, modernizáció. 1. n.: A Magvar Politikatudományi Társaság Évkönyve. Budapest. 1986. 95-125. 1., ill. Szabó Máté: Alternatív társadalmi mozgalmak és reform Magyarországon. Ifjúsági Szemle. 1986/6.
2. E folyamatok értelmezéséhez: Ágh Attila: A ..védekező társadalom". Magyar Tudomány, 1987/1; Szálai Júlia: Társadalmi válság és reformalternatívák. Századvég. 3. ELTE Jogász Szakkollégium kiadványa, Budapest. 1987. 121-140. 1.
3. E fogalom értelmezéséhez: Szelényi Iván: Az állami termelési módról. Medvetánc. 1982/2—3.. 1983/4—1984/1.; Andrew Arató: Civil társadalom, társadalomelmélet és államszocializmus. Századvég 3. 46-53. 1.
4. E problematikáról átfogó képet nyújt: Kőbányai János: Beatünnep után. Gondolat. Bp. 1986.
5. Kőbányai János: A margón. Szépirodalmi. Bp.. 1986.
6. Urbán László: A túlmunkával véd társadalom. Magyar Tudomány, 1987/7 — 8.
6. Lásd ehhez az Ifjúsági Szemle 1987/3, tematikus számát.
7. Ágh Attila. Szervezett mozgalmak és szervezetek Magvarországon. Ifjúsági Szemle. 1987/3.
8. Ronald Inglehart: The Silent Revciuu.-Pnnceton Univ. Press. Pnnceton, 1977.
10. Ehhez lásd Kőbányai János könyveiről bf recenziómat. I. n.: Janus, 1987. Tavasz III. 56-67. 1.
11. Jürgen Habermas: Új társadalmi mozgalmak. Világosság, 1982/2.
12. Csepeli György— Papp Zsolt-Pokol B-Modern polgán társadalomelméletek. Gondolat, Bp., 1987. 56. 1.
13. Szabó Máté: Zöldek, alternatívok, ke zetvédők. Gondolat, Bp., 1985.
10. Csepeli/Papp/Pokol i. m. 58-61. 1.
Szabó Máté: Alternatív utópia — alternatív modernizáció. Valóság. 1985/10.

Megjelent: Ifjúsági Szemle, 1988