A jövő szempontjából meghatározó jelentőségűnek tartom, hogy a magyar társadalom életében milyen politikai – szerveződési – formák alakulnak ki, hogy az ifjabb generációk mennyin e válnak bázisává a reformnak. Úgy hiszem, ma főleg azok a kérdések érdekesek, amelyek a hatalom és az ifjúság viszonyával foglalkoznak. Látható, hogy ez a generáció levetette magáról a paternalista-integrációs ifjúságpolitika gátló hatását, és megpróbálta saját maga megszervezni az életét. Azt hiszem, hogy az ifjúságon belül kialakuló konszenzus jó esélyt kínál számára, hogy a magyar társadalom újabb reformnemzedékévé váljon. Azért gondolom ezt, mert ma olyan jelentős kihívások előtt állunk, amely generációkat nemzedékké avathat.
Először a belpolitikai, aktuálpolitikai helyzetről szólok.
Úgy vélem, hogy generációs metszetben a rendszer legitimációja erőteljesen meggyengült, sőt néhány helyen meg is szűnt. Legitimáción egy bizalmi viszonyt értek, és nyilvánvalóan ennek különböző rétegekben más és más formái vannak. Azt hiszem, hogy a lényeges határvonal azok között húzódik, akik azt gondolják, hogy ez a rendszer feltétlenül reformálható, és akik azt mondják, hogy reformálhatatlan. Saját véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy addig, amíg minimális esély van arra, hogy itt, Európában egy olyan társadalmi formát találjunk ki, amely a magyar nemzeti tradíciókhoz leginkább igazodik és figyelembe veszi a politikai erőviszonyokat is, addig mindent meg kell tenni a radikális reformokért.
A másik fontos jellemzője a jelennek, hogy az ifjúság politikai integrációjának és szocializációjának centrális vezérelhetőségébe vetett hit mára végképp elveszett. Ma már nem nagyon vannak a politikai vezetésen belül és a társadalom különböző erői között olyan csoportok, amelyek hiszik, hogy egyetlen központból integrálni lehet az ifjúság teljes tömegét, a legkülönbözőbb értékekkel, véleményekkel, érdekekkel rendelkező szerveződéseket, csoportokat. A különböző folyamatokra az integrációnak egy más módját kell kialakítani.
A rendszer stabilizálását szolgáló úgynevezett rendszerintegratív és szociálintegratív erőforrások kimerültek. Ezt hosszasan lehetne fejtegetni, hogy mit értünk ezen. Két dolgot emelek ki, mert szerintem ma ezek a legfontosabbak. Az egyik a tőkeszegénység erősödése, és ebből eredően a mai válság legnagyobb jellemzője, a hiánygazdálkodás. A másik az úgynevezett demográfiai tőke elvesztése. Adatok sokaságával lehetne bizonyítani, hogy 2020-ra hogyan csökken majd a gyermekek száma, és hogyan fog növekedni az idősebb korosztályoké. A középkorosztály számának csökkenése már ma rendkívül nehéz helyzetbe s hozza az országot, és ezt – bár leglátványosabban a társadalom teljesítőképességét érinti – mégsem lehet leszűkíteni a gazdaságra.
Szólni kell ugyanakkor a bizalmi válságról is. Nem elég a hitelképességre hivatkozni, nem elég azt bizonyítani, hogy az ország radikális reformokat akar, és körbejárni a legkülönbözőbb nyugati partnereket és onnan külföldi tőkét behozni. Ez mind kevés, ha az országon belül nem teremtjük meg gazdasági értelemben is azt a hitelképességet, amely révén, a hasznosításra váró egyéni tőkék megmozdulnak. De nyilvánvaló, hogy amíg ennek a rendszernek nincs kijelölt mozgáshatára se jogilag, se politikai értetemben, addig nem lesz tőkemozgás.
Aktuálpolitikai szempontból a feszültséggócok szerintem éppen erre a hosszú őszi időszakra torlódnak. Gondoljátok végig: a sztrájkok, a tüntetések, a parlament őszi ülésének elhalasztása – ezek ingerültséget, feszültséget halmoztak fel a reformot akarók legkülönbözőbb csoportjaiban, másrészt az ígéretek „betartását" mutatják a politikai vezetés részéről, amire nincs világos és egyértelmű magyarázat. Egy biztos: kevés az idő, ami alatt a politikai vezetés bizonyíthatja, hogy a program még megvan, s a reform nem merítette ki az összes lehetséges erőforrást. Az új szóhasználat – különösen a korábbi szürke politizáláshoz képest világosabb fogalmazás – egy ideig hatott, de mára ennek sincs hatékonysága. Én úgy hiszem, jelentős és pozitív változást jelentene, ha szabályozottá és egyértelművé válna a politikai hatalom és társadalmi mozgalmak viszonya. S mivel ez a folyamat már elkezdődött, azt hiszem, elmondható: Magyarország elkövetkezendő időszakát a történészek az alkotmányozás korszakának fogják nevezni. Ez időszak alatt reális kicsapódási lehetőségei vannak a társadalmi elégedetlenségnek, ezen elsősorban azokat a társadalmi vitákat értem, amelyekben ezek megjelennek. Tehát ma soha nem látott módon szükség van állampolgári bölcsességre, mert nem kevesebbről van szó, mint arról; hogy milyen jogállami keretek között, politikai berendezkedés mellett, milyen hatalmi megosztás alapján működő rendszerben, és a hatalomgyakorlás milyen új mechanizmusában kell az embereknek élniük.
Azt hiszem, itt szükséges egy rövid visszautalás a strukturális folyamatokra, hogy végül is mi történt a magyar társadalomban. A hatvanas években volt egy felemás polgárosodás és elindult a társadalom rendiesedési folyamata. A polgárosodás azonban pusztán gazdasági és esetleg kulturális autonómiát jelentett, de nem járt együtt a politikai autonómiával. Ennek a folyamatnak az elemei most alakultak ki, és elég kevés fogalmunk van róla, hogy végül is ebben milyen belső mozgások vannak. Itt elsősorban a középosztályosodásra gondolok. A stabil középosztály kiegyenlítő szerepet tölt be a társadalomban akkor, ha értékrendje a nemzeti tradíciókat és az európai történelmi hagyományokat is ötvözni tudja. Bennem félelmek vannak ezzel kapcsolatban. Úgy látom, hogy nálunk ez a középosztályosodása folyamat olyan értékrend kialakulásával párosul, amit korábban a kutatók nyers materializmusnak vagy felhalmozó, fogyasztásra orientált értékrendnek neveztek és amiben nagyon erős a közeljövővel – és csak azzal – kapcsolatos gondolkodás. Ha viszont pusztán a túlélési beállítódás mozgat, akkor elég nehéz lesz bárkit is érdekeltté tenni abban, hogy egy hosszú távon működőképes rendszert kialakítsunk. Ez a tény szerintem a mai magyar társadalom egyik fontos eleme.
Végül is azért vettem elő ezt az egész problémát, mert ma növekvőben van – főleg a fiatalok között – az úgynevezett politikai névtelenek száma. Azokról beszélek, akik szegények, deprivált helyzetben vannak és saját erejükből képtelenek változtatni a helyzetükön. Elhelyezkedésüket a területi egyenlőtlenségek jelzik. Ennek az egyik lehetséges politikai következménye, hogy mivel ez a réteg igen gyengén szocializált, ezért minden politikai rendszerben nagyon könnyen bázisául szegődik a politikai demagógiáknak. Ezért nagyon fontos kérdés az, hogy lehet a helyzetükön segíteni, biztosítani a szociális védőhálót, és ezzel párhuzamosan elindítani a társadalmi szerveződési folyamatokat.
A másik következménye az ifjúság körében zajló strukturális folyamatoknak az, hogy az egzisztenciális léthelyzet általános bizonytalansága és a napi anyagi gondok miatt a fiatalok többségének nincs köze a politikához. Nem érdeklődik iránta és nincs is rá energiája. Nyilvánvalóan ma a politika a profik, a hobbikánt ezzel foglalkozók és a valamilyen elkötelezettségből vagy belső meggyőződésből ez iránt érdeklődő emberek magánügye. Ez a modern társadalomban általában így van. De bennünket úgy neveltek, arra tanítottak, hogy a politika közügy, abba mindenkinek beleszólási lehetősége van, s ezzel párhuzamosan sikerült a politika tartalmát is kiszélesíteni. Ilyen értelemben a magyar társadalomban egy igen erős repolitizálási folyamat zajlik, amelyben mindenki keresi az arcát, keresi szellemi értelemben, hogy milyen csoporthoz, milyen szellemi áramlathoz kötődik, de keresi érdekhelyzetét tekintve is. Tehát azt látom, hogy ezek a strukturális problémák igen komoly feszültséget teremtenek, és ma nincs kialakult megoldási mód arra, hogy miként lehetne ezeket a demoralizáló és feszültségnövelő folyamatokat megállítani. Én egyik lehetséges módnak azt tartom, ha minden területen sokkal nagyobb teret engedünk a társadalmi önszerveződési folyamatoknak.
A magyar társadalomban a 80-as évek eleje óta két jelentős tendenciát figyeltem meg az ifjúság körében. Az egyik az alternatív mozgalom kialakulása és ezzel egyenes arányban a KISZ válsága és nagyon erős reform-kényszere. Én is azt hiszem, hogy a KISZ problémáit és az ifjúság problémáit sem lehet megoldani anélkül, hogy ennek a két szektornak az együttműködését ne vennénk figyelembe. Mit értek én alternatív szektoron? Nyugat-Európában ez sokkal korábban kialakult, létrejötte a modernizációs feladatok megoldási kényszeréből fakadt, és olyan állampolgári magatartás kialakulását jelentette, amely életmódjában és a politikai megoldásokban is alternatívákat keres. Nálunk egyszerre jelentkezik a kettő, tehát a modernizációs kényszer és az alternatívák keresése. A magyar alternatív mozgalmak egyik legfontosabb sajátossága éppen ez a kettősség. A válság megoldása, a modernizációs kihívásokból adódó útkeresés határozza meg a profiljukat.
Az ifjúság közéletében a KISZ-től független, vagy a KISZ-től eltérő alternatív mozgások a 80-as évek legelején kezdődtek. Ennek első jele az a – felsőoktatás körében elinduló – mozgalom volt, amely egy, a KISZ-től független érdekvédelmi szervezet létrehozását célozta az egyetemen belül. Ez akkor elfogadhatatlan volt – főleg a párt számára – , de a KISZ-en belül is voltak ellenérzések. Ez 1981-ben a Budapesti Egyetemi Főiskolai Találkozón lezajlott vitában jött ki legélesebben, ahol egyesek szerint – ez máig is kiderítetlen a KISZ nagyok jónak tartotta, hogy nem alakult ki ilyen szervezet, hogy sikerült elég komoly módszerekkel, adminisztratív erőt is használva kézben tartani ezt a tanácskozást. Ennek egyik következménye az volt, hogy a felsőoktatáson belül rétegeket taszított el a KISZ-től, s terelte alternatív irányokba az embereket. Strukturális okok miatt a politikai kísérletező szerveződések inkább a diákság és a fiatal értelmiségiek körében maradtak meg. A léthelyzet elbizonytalanodása azonban a fiatal munkások körében is erőteljes változást hozott. Ez részben a FIDESZ-hez kapcsolódó munkáscsoportokban és a diákszövetség körül megjelenő szakközépiskolákban,szakmunkásképző-intézetekben jelentkezik.
Az a legnagyobb baj, hogy ez a generáció sokáig igen távol volt a tényleges politikai erőviszonyoktól. Rábízta a politika intézését a profikra, nem tanulta meg felmérni a reális erőviszonyokat, és nem látott más esélyt a világos, egyértelmű radikális szembefordulásra. 1981 új korszakot nyitott a KISZ és az alternatív szerveződések körében. Azért is, mert ekkor összejött egy erőteljes KISZ-vezetői mag. Meggyőződésem, hogy ma egyfajta műhelyt alkotva ők szorgalmazzák a KISZ reformját, és a társadalom radikális reformját egyaránt, Nemcsak azok, akik még bent vannak a KISZ-ben, hanem azok is, akik kikerültek onnan, és szeretnének egy tagolt felsőoktatási közéletben dolgozni. Számos kísérlet történt arra, hogy létrehozzanak egy olyan koordinatív szerveződést, amely az egyetemi városokban összefogta volna a különböző, felsőoktatásban dolgozó fiatalokat. Ezt a párt megakadályozta, mint korábban azt is, hogy a középiskolások körében létrehozzanak egy diákszövetséget. Mindkét esetben eljutott a KISZ KB javaslata az MSZMP KB-hoz, egyszerűen nem jött rá érdemi válasz. Csak a klasszikus érveket lehetett a háttérből hallani, miszerint nem szabad lehetőséget teremteni az ifjúság alternatív szervezetei számára, hiszen 56-ban is a fiatalok vitték kenyértörésig a társadalmat. Ez erősen meggyengítette a KISZ-vezetők hitét az alternatív szerveződés lehetőségében, annak ellenére, hogy már kialakulóban volt pl. a Dialógus, az első független békemozgalom. Ez teljesen új szerveződési móddal, egy általános problémára, a béke ügyére teremtett alternatív mozgásteret a fiataloknak, szinte rétegektől függetlenül. Ezt a szervezetet igen gyorsan felszámolták, mert ekkor a külpolitikai viszonyok nem voltak éppen kedvezőek. Mégis ebből számos egyéb mozgalom alakult, s mais elég nagy a békemozgalmi csoportok száma. Megjelent továbbá az egyik legérdekesebb kezdeményezés, a felsőoktatásban lévő szakkollégiumok hálózata. Velük olyan szakmai körök jöttek létre, amelyekben az oktatás hiányainak pótlása mellett politizálás is folyhat. Az MKKE Rajk László Szakkollégiumát a jogászkollégium, majd a szombathelyi, pécsi hasonlók létrejötte követte. A különböző integrációs kísérletek után ezek működésében az hozott minőségi másságot, hogy 1985-töl szinte évenként rendszeres konferenciát tartottak, azzal az igénnyel, hogy diagnosztizálják a társadalom helyzetét és megpróbálják összehozni a fiatalságot a reformer értelmiséggel. Ez akkor az ellenzéki jelzővel ellátott tanácskozások sorába tartozott. Ma már ennek egy sokkal jobban kiépült rendszere van, az 1987-es pápai, illetve az idei Szárszó ’88-tanácskozás új fejezetet nyitott a működésben. Az alternatív szerveződésekhez tartoznak a honismereti klubok és körök, amelyek azzal a szándékkal jöttek létre az ország különböző részeiben, hogy a nemzeti és a reformproblémákat összekapcsolják és összehozzák egymással a reform lehetséges bázisát és menedzsereit, politikusokat, egyetemistákat, közéleti embereket, értelmiségieket.
Én abban látom e hármas körnek – mozgalmak, szakkollégiumok, klubtanács – a legfontosabb szerepét a politikai rendszer szempontjából, hogy kialakult és megerősödött a civil társadalmi szféra. Ezen azt értem, hogy a hatalomtól viszonylag függetlenül, önerőből, saját belső erőforrásokból egy új szervezeti-működési, mozgalmi modell keletkezett, amelynek legfontosabb jellemzői, az autonómia elfogadása és egy demokratikusan felépített szervezeti rendszer, amelyben a döntéshozatal a bázisdemokrácia alapján történik. További fontos vonás egy új normatív rend megteremtése, amelyben a normák arra valók, hogy betartsuk, s nem arra, hogy megsértsük őket. S talán az a legjelentősebb, hogy kialakult a horizontális kapcsolódások rendszere, s erre ráépítve egy olyan információs és nyilvánossági hálózat, amely védelmet tudott nyújtani a megtámadottak számára is. Hihetetlenül megnőtt a különböző füzetek, kiadványok szerepe. Ezeket a résztvevők mind maguk készítették, s ez elég sok embert bevont a bázis és annak tevékenysége szervezésébe. Természetesen ez a szféra magán viseli elő szocializáció hiányából adódó összes problémát: jó esélye van tehát a radikalizmus túltengésének, a puszta szembefordulásnak, a szélsőséges gondolkodás elterjedésének. Korábban az alapvető probléma az volt – úgy hiszem – hogy a KISZ nem „saját jószántából", hanem inkább kötöttségei miatt ezekkel a szerveződésekkel nagyon gyakran szembeszegült, illetve azt a feladatot kapta, hogy próbálja meg az autonómiájukat korlátozni, de semmiképpen ne tekintse őket szövetségesének. Az, hogy ez a 80-as évek közepére megváltozott, az részben az ifjúságpolitikai állásfoglalás következménye volt. Nagy pozitívumot jelentett, hogy e dokumentum formálisan elismerte az ifjúság tagoltságát és szervezeti pluralitását is kivéve a politikai tömegszervezet alakításának lehetőségét. Ebben a helyzetben alapvető változást hozott a FIDESZ megalakulása. Előzményként el kell mondanom természetesen azt, hogy a magyar társadalomban ekkorra már stabilan létezett az önmagukat demokratikus ellenzéknek vallók tevékenysége és ennek belső nyilvánossága. Számos folyóiratuk eljutott ehhez a generációhoz. tik komolyan vették, hogy bázis kell és ezt a gondolkodó értelmiség körében akarták megteremteni, Kiadványaik 1956-ról, a társadalom gazdasági állapotáról, külpolitikai viszonyokról, kendőzetlen, de egyben ellenőrizhetetlen információk közzétételével-nem is teremtve vitát arra, hogy ezek valójában megfelelnek-e a valóságnak mindenesetre kielégítették egy új generáció információ – és történelmi tisztánlátási igényét. Ennek csak a legutóbbi időkben született ellenpólusa. A KISZ számos folyóirattal kísérletezett, szerintem a legkiemelkedőbb az Ef-lapok, amely színvonalában, tartalmában igen magas szintet képvisel mind a magyar társadalomtudományban, mind a folyóirat-struktúrában.
Most röviden a Szárszó ’88 konferenciáról. Úgy hiszem, hogy ezzel új fejezet nyílt mind az alternatív szférában, mind a politikai közéletben. Azért állítom ezt, mert bár Szárszó az ott lévők számára igen vegyes benyomást keltett, de végül is számos dolgot elvégzett. Itt végre nyíltan lehetett beszélni a magyar társadalom fontosabb témáiról. Az is kiderült, hogy a problémák nem attól oldódnak meg ha valaki hangos. Ez a generáció nem hagyja magát becsapni. Szeretik a világos embereket, akik felvállalják, amit korábban mondottak és a mostani véleményüket, és akik azt is megmondják, hogy ha korábban mást mondtak, akkor annak mi volt az oka. Természetszerűleg ez nem oldott meg semmit nem történt semmi különös. Állásfoglalás, levéltervezet, felszólítás született. Megalakult a Szárszói Front, amely megfogalmazta szellemi platformját.
És végül a MIOT. Az ifjúság hatékony politikai képviselete vetette fel annak igényét, hogy teremtsünk egy olyan szervezetet, amelyen belül összefogjuk más szerveződések tevékenységét, programjait, amelyben minden az alkotmányosság jegyében zajlik. Sokan jelezték belépési szándékukat: a hivatalos szféra részéről a KISZ, illetve szervezetei, a SZOT, a MTESZ, a TOT és az OBT ifjúsági tagozata, a Diáksport Szövetség, a Hazafias Népfront ifjúsági bizottsága; a Vállalkozók Országos Szövetsége a közelmúltban alakult, máris részt vesznek az elszervezésben: érdeklődtek a környezetvédők, a fiatal művészek, az egyházak, a különböző érdekképviseleti szövetségek (nagycsaládosok, fiatal ügyvédek, szociológusok, közgazdászok). Az alternatív szféra még nem döntött: innen a FIDESZ-re, a Diákszövetségre, a Klubtanácsra és a szakkollégiumokra számíthatunk kedvező elhatározásuk esetén, illetve a megalakulás előtt álló Szociáldemokrata Ifjúsági Fóromra. Remélem, nem hagytam ki senkit.
Vita volt a névről. Tehát arról, hogy MIOT legyen-e. Azért volt a vita, mert köztudott, hogy a MIOT 1946-1948 között működött, másrészt pedig, hogy még ma is létezik, tisztázatlan, hogy mikor alakult. Mint ismeretes, ez a KISZ jelenlegi külpolitikai fedőszerve. Milyen névjavaslatok merültek fel? A Magyar Ifjúság Nemzeti Szövetsége, Magyar Ifjúság Nemzeti Tanácsa komoly alternatívája tehát a MIOT-nak nem nagyon volt.
Szeptember végére kértük a véleményeket a jelentkezőktől, egyrészt arról, hogy akarnak-e belépni, milyen szervezeti bázissal működnek és mi a véleményük arról, ami eddig történt. Szeptember 10-e körül a vélemények ismeretében újra összeül az előkészítő bizottság, elkészíti a MIOT alapszabály-tervezetét. Közben folynak a politikai egyeztetések a párttal, a kormány illetékesével és a KISZ-szel. Szeptember közepén egy sajtókonferencián szeretnénk beszámolni arról, hogyan áll a MIOT ügye.
Számos kritika érte az előkészítő bizottságot, hogy mindenféle nyilatkozat megjelenik, s az egyik ezt mondja, a másik mást mond. Ezt én nem tartom katasztrófának. Ahol többféle érdekeltség van, ott nem baj, ha különböző vélemények hangzanak el. Az előkészítés fázisában sok még a nyitott kérdés, – csak felsorolásszerűen említek néhányat: a tagság felső korhatára; a tagszervezetek országos jellegének kérdése; tagsági díj; gazdálkodás;képviselőállítás lehetősége; döntési típusok – milyen kérdésekben, milyen formában. Sokan azt mondják, nem szabad túl sokat magunkra vállalni. Döntsük el határozottan, hogy milyen kérdésekben szólalunk meg, és mi jelent olyan döntési kényszert, amelyben állást kell foglalni. Arról is szó volt, hogy kellege egy ifjúságkutatási egység, amely a MIOT megrendelései alapján dolgozna. Nagyjából ezek a kérdések merültek fel eddig.
Én úgy látom, hogy a jövő szempontjából alapvető jelentőségű a kutatók, a politikával foglalkozó szakértők és a különböző önszerveződési körök találkozása. Ebből a szempontból hibának tartom, hogy ez a tanácskozás úgy szerveződött, hogy nincsenek itt a különböző csoportok képviselői. Sokkal hitelesebben hangzott volna az alternatív szféra képviselőitől a megalakulásuk története és a véleménycsere is hitelesebb lett volna jelenlétükben- Azzal a javaslattal fordulok a szervezőkhöz, hogy a legközelebbi konferenciát ilyen módon szervezzék.

Szemelvények a konferencia vitájából

A fiatalok részvételére, a fiatalok érdekeinek erősebb megjelenítésére, képviseletére, érvényesítésére orientált politika a politika egészét tenné orientáltabbá: Bizonyos megoldást jelentere arra, hogy a politikai megközelítés egésze ne a jövő terhére oldja meg a problémát. A másik tétel, hagy az ifjúság nevelése, szocializációja sem képzelhető el a tényleges politikai részvételük nélkül. Tehát felelős állampolgár csak felelős közéleti tevékenység által formálódhat.

Többen vádolják az állami ifjúságpolitikát paternalizmussal. Szerintem ma az oktatás, a közművelődés, a lakás, a foglalkoztatás olyan kérdések, amelyekből nem vonulhat ki az állam, hogy ellentételezés nélkül, mindent a társadalomra áthárítna, sorsára hagyja a társadalmat.

Ami az ifjúságpolitikai programot illeti, én örülök, hogy itt azt hallottam, hogy az ÁISH programja reálisnak tűnik, csak azt sajnálom nagyon, hogy más főhatóságok nem ugyanazt mondták erre a programra, de azt is el kell mondanom őszintén, hogy sajnos a fiatalság sem eléggé vevő rá.

A gyerektársadalommal (gyerekkorosztállyal) kapcsolatban is meg kell állapítani az állam és a társadalom munkamegosztását, az állami felelősségvállalás mértékét és garanciáit. Az egyesülési törvény keretein belül arra törekszünk, hogy lehetőség nyíljon a nem jogképes állampolgárok egyesülési lehetőségeinek bővítésére. Ez fából vaskarika, ennek ugyanis igazából nincs semmi korlátja, akármilyen gyerekszervezet működhet. Egyszerűen nem a törvényesség fogalmába tartozó kérdés az, hogy a Pál utcai fiúk alkothatnak-e csapatot vagy nem. Ezek törvény alatti szférák, amelyeknek azonban a jogrendhez való kapcsolatát az egyesülési törvényben szeretnénk garantálni. Sajnos, az ifjúságpolitikai intézkedési tervben a gyermekkorosztály nem szerepelt.

Az ifjúságpolitika tudományos megalapozását szolgáló program nem egészen 10 évre tekint vissza. A kutatásokat inkább lehetne ifjúsági rendszerű társadalomkutatásoknak nevezni, mint szoros és szűk értelemben vett ifjúságkutatásnak.
A fiatallá válás folyamatára vonatkozóan nem nyújt információt az a kutatómunka, ami a megelőző években zajlott.
A gyerekkorosztály problémái nagy erővel jönnek elő kutatásainkban. A politikai szocializáció kutatása keretében a 7-8. osztályos és középfokú iskolákba járó diákok körében készült egy széleskörű interjúsorozat. Az megírt más kérdés, hogy ezekből az interjúkból nem elsősorban a gyerekkorosztályra vonatkozó következtetéseket vontak le, hanem elsősorban a társadalomra vonatkozókat. Meggyőződésem szerint az eltelt néhány évben egy kényszerű vállalkozása volt az ifjúságkutatási programnak, hogy mindenekelőtt egy ifjúsági metszetű társadalomképet legyen képes felrajzolni. Szűken vehető tudományos információ a gyerekkorosztály különböző problémáiról nincsen.

Szeretném a geopolitikai kérdést összekapcsolni a modellműködés és modellváltás kérdésével. Ezek elválaszthatatlanok egymástól. Azzal kezdeném, hogy a modellről, működésének összefüggéseiről sok mindent elmondtak, azonban az önmagában nem kifejező, hogy a modell működésképtelen vagy hogy működik, de versenyképtelen. Ha gazdaságilag fejlett az ország, akkor versenyképes. Tehát ezt a modellt versenyképessé kell tenni, mégpedig annak figyelembevételével, hogy ez a modell a világnak egy olyan térségében jött létre, amelyik történetileg is tőke- és technológiaimportra szorul. Ez örökség. Magyarországra szűkítve: végül is Magyarország volt ezen országok között az egyik, amelyik a 60-as évek közepén rendezte a 30-as években keletkezett tartozásainak maradékait és tőkét tudott felvenni a világpiactól. Ezt folyamatosan a többi szocialista ország is megcsinálta. Legutóbb látványosan a Szovjetunió is, a Világbankba való belépéssel: Ez nem geopolitika. A modern működés és a versenyképesség javítása itt függ össze az alapokkal. Gond az, hagy ezek az országok nem integrálódtak a világ gazdaságilag fejlett részébe. Ezt az integrációt valamilyen módon el kell érnünk.

Az országos pártértekezlet megteremtette a változás lehetőségét, az esélyt, hogy az elkövetkező időszakban olyan folyamatok induljanak el Magyarországon, amelyek perspektivikusan jobb helyzetbe hozzák a magyar ifjúságot. Talán nem nagy szavakat használok, amikor azt mondom, hogy azt, hogy tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel, hogy ezek a folyamatok tényleg elinduljanak, ez rajtunk is múlik.

Van-e esély arra, hogy továbbgondoljuk a pártértekezlet félmondatait? Pesszimista tőmondatban: nincsen. Mert magától esélyek nem lesznek. Reális a veszély, hogy zsákutcába kerülhet az ifjúságkutatás, és ha az ifjúságpolitika az ifjúságkutatásra támaszkodik, akkor az is. Meg kell nyitni az információs kapukat, láthatóvá, ellenőrizhetővé kell tenni a döntési rendszert. Erre a KISZ-nek, ÁISH-nak, az ifjúságkutatásnak valamilyen koalíciót lehetne mások segítségével létrehozni, hogy előbbre léphessünk, mert mi itt erőforrást, többletet nem fogunk, nem is tudunk teremteni. Legfeljebb azt tehetjük, hogy ezeket a fehér foltokat megkutatva állandóan jelzünk, „lármázunk", mert ha az információ hatalom, akkor ez is a hatalommegosztás egyik szerény módja.

Az ifjúságot érintő problémák nem az utolsó három vagy négy év termékei, nem is az utolsó tizenöt év termékei, hanem tulajdonképpen végigkísérték a szocialista társadalom egész eddigi életét. Itt a lakáskérdés a legalapvetőbb. A lakáskérdés mindvégig megoldatlan maradt Magyarországon. Ebből viszont következik egy nagyon fontos tény, hogy ezt a kérdést nem mint ifjúsági kérdést, hanem a társadalmi újratermelődés általános zavarát kell kezelni:
A világon mindenütt az állam és a lakosság között egy munkamegosztás jön létre a generációk újratermelődésében, a biológiai reprodukció folyamatainak az egymáshoz viszonyítón létrehozásában. Azonban ez csak akkor lehet eredményes, ha az állam olyan jeladatokat vállal magára, amiket meg is tud csinálni, ha ehhez van anyagi fedezete, és ha ezt nem feltétlenül a családi erőforrások rovására teszi. Ugyanis az a furcsa helyzet állt elő Magyarországon az elmúlt évtizedekben, hogy az állam a család intézményére hárította a biológiai reprodukció összes gondját anélkül, hogy ehhez a kor színvonalának megfelelő társadalmi segítséget adott volna. Úgy gondoljuk, hogy a család intézményében végbemenő újratermelődés egyenrangú a társadalmi újratermelősé más szféráival. E területen gyökeres átértékelésre van szükség.
Ha az ifjúságpolitikai stratégia ezeket a kérdéseket mint rétegspecifikus problémákat fogja jel, akkor nem jogunk továbblépni semmiféle irányban. Ha a mai magyar ifjúság csak elosztásban gondolkodik, akkor a termelési kérdés fel sem merül. A termelési kérdés csak akkor kerülhet előtérbe, ha az állampolgárnak lehetősége van arra, hogy az államosított első gazdaság különböző gazdasági szervezeteivel és más szervezetekkel egyenrangú vállalkozóként részt vehessen a társadalmi újraelosztási folyamatokban. Ez nem elosztás kérdése már. Innen lépjünk túl!

Az államosított első gazdaságot és a második gazdaságot nem lehet különböző módon kezelni, tehát az egyikre azt mondani, hogy itt kell termelni és itt dolgozzatok, míg a másiknak azt mondom, hogy esetleg engedem, de mindenképpen korlátozom, hogy ott ne menjen valami túl jól. Ezt nem lehet. Magyarul, ezeket az alaptermelési folyamatokat egyforma mércével kell mérni. Ez az, amit úgy neveznek sok helyen, hogy szektorsemlegesség. Ezek lesznek az alternatívák. Ugyanis, ha a továbbiakban is ilyen eloszlásközpontú gondolkodással közelítjük meg a kérdéseket, akkor mindig csak azt fogják mondani, hogy annyit tudunk elosztani, amennyit termelünk.

Nem egyszerűen az újratermelődési folyamatok és a gazdaság modelljéről volt szó, azt hiszem, arra utalt a kérdés, hogy a többpártrendszerről mi a véleményünk. Én úgy érzem, hogy ez az egész modell válságban van, de nem tartom automatikus megoldásnak, hogy többpártrendszert hozzunk létre. Azért, mert az igazán nem garancia semmire. Az alapkérdés a hatalom megosztása. És kérdés az is, hogy ebben a pártban, ebben a történelmi szituációban vannak-e olyan erők, olyan kiemelkedő személyiségek, akik ezt felismerik és tömegeket tudnak maguk mögé állítani. Ha ez a hatalommegoszlás megvan, akkor egy új társadalmi modell szerveződhet.

Én személy szerint úgy gondolom, hogy ennek a modellkialakításnak az egyik kulcskérdése az, hogy a termelőeszközöknek társadalmi tulajdonba kell kerülniük. Nos, mára bebizonyosodott, hogy az állami tulajdon nem tud társadalmi tulajdonként működni. A távlati modell-építkezésnek valahonnan ebből kell kiindulnia. A politikában dolgozók egy olyan szituációban ébredtek politikai öntudatra, amiben egy centrálisan vezérelt állami tulajdon mindenekfölöttisége, társadalmiassága megkérdőjelezhetetlen volt. Most már tudjuk, hogy ez nem így van, hogy nem jó, nem működik, és mégis minden áron küzdünk a saját logikánk ellen.
A politikai kultúráról azt tartjuk, hagy ez egy borzasztó lassan változó törtértelmi képződmény, de a lényege valahol a hatalom megosztásában van, és ha ott lényeges változások történnek, akkor döbbenetes módon, hirtelen át tud alakulni a politikai kultúra.

Nem értek egyet azokkal, akik úgy hiszik, hogy az elkövetkező években az ifjúságnak a politikában nem lesz nagy szerepe. Én úgy gondolom, hogyha felgyorsulnak az események, akkor ez a mai magyar fiatalság, igenis alkalmas a politikai szerep fölvállalására. Ez a generáció egy egész más szemléletmóddal rendelkezik. Igaz, hogy nem olvasnak naponta győzelmi jelentéseket, de azért azt látták, hogy kinyílt az országhatár, hogy külföldre mehettek, hogy jobban tud már ez a generáció nyelveket, hogy bővül a tévé-csatorna, különböző hitek érik őket a külvilágból. Ez a generáció már kevésbé fél, mint az apái. Ez a generáció igenis erőteljes és jelentős szerepet tud játszani.

Azt, hogy milyen társadalmi modell alakul ki vagy alakulhat ki ma Magyarországon, azt úgy hiszem, hogy jelentősen befolyásolja, sőt meghatározhatja a hatalom kérdése. Ma Magyarországon a politikai hatalom csúcsán a párt áll. Kérdés tehát, hogy ennek a vezető erőnek, a politika csúcsán álló szervezetnek milyen a hozzáállása, a véleménye ehhez a modellhez, a modell kialakításához – szerintem ez ma nálunk Magyarországon meghatározó és nagyon fontos kérdés. Nekem az a véleményem, hogy az a vezető erő, az a politikai hatalom, amelyik döntéseiben nem a valóságos társadalmi folyamatokat veszi figyelembe, torzul, határozatai elszakadnak a valóságos társadalmi folyamatoktól. Ez is oka, hogy egy év után egy ifjúságpolitikai határozatot újból át kell tekinteni. Kérdés számomra, hogy ugyan képes lesz-e az a politikai testület bevallani, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet. Véleményem szerint nem. Nem véletlen, hogy ma a szociológusoknak tulajdonképpen Magyarországon mindent lehet már kutatni, de a pártban lezajló folyamatokat, tevékenységet, döntési mechanizmust – azt nem lehet.

Hallottam, hogy 1989-től 1995-ig durván 110-120 ezer új pályakezdő várható. A legjobb megoldás új, modern beruházásokkal új munkahelyek teremtése lenne. Ehhez viszont hiányozik a tőke…

A parkoltatás kérdéséről. A gond kétirányú. Az egyik, hogy a munkanélkülieket munkahelyhez kell juttatni, mert a munkanélküli-segély nem dinamikus alternatíva. Az embert tréningeztetni kell ahhoz, hogy a későbbiekben betanítható legyen. Az esélyegyenlőséget viszont nem lehet csak az iskolarendszer alapiskolázottság szintjére redukálni, hanem ide kell érteni a pályamobilitás esélyét is.

Ha egyszer a kormány komolyan veszi azt, hogy 200-220 milliárddal leépíti a termelőszféra támogatását, akkor itt nem az lesz a gond, hogy a pályakezdőknek lesz-e munkája, hanem hogy akik ma dolgoznak, azok holnap hol fognak dolgozni? Ne álmodozzunk! Ha egy pillanatra komolyan vesszük a szerkezetváltást, akkor szakértők szerint 300-500 ezer embert kellene átpakolni valahova, de a két hely között valahol az utcán lesznek. Nem látom reálisan foglalkoztathatóak ezt a korosztályt.

Manapság a legfontosabb eszközeként emlegetjük az átképzést, amikor a foglalkoztatáspolitika várható feszültségeiről van szó. De figyelembe kell venni valamit.
A fejlett országokban először meglehetősen nagy szerepet szántak neki, hozzá kell tenni, hogy ez meglehetősen szorosan kapcsolódik a gazdasági szerkezetváltáshoz, mert ha van mire átképezni, akkor az átképzés elég nagy esélynövelő tényező ahhoz, hogy a munkaerő egy új piacképes tudással lépjen ki egy felvevő típusú munkaerőpiacra. De ha nincs ez a húzóerő, akkor tulajdonképpen elbizonytalanodik.
A parkoltatás minden bizonnyal jobb az ifjúság számára, mintha csavarog, vagy ha olyan környezetbe kerül, ahol nem kell teljesítenie.
Van még egy lehetőség, ami azt hiszem, a kormányzat elképzeléseiben sem szerepel, ez az, amit alternatív tevékenységek címszó alatt szoktak megfogalmazni. Ez azt jelenti, hogy a költségvetésből történő finanszírozással értelmes alkotó munkát végeztetni. Ez is egyfajta parkoltató pálya, de munkában történik a parkoltatás, különösen a skandináv országokban alkalmazzák a demográfiai hullám levezetésére; például egyetemről vagy kvalifikált iskolából kikerült fiataloknál. Nagyon értelmes, államilag finanszírozott munkahelyekről fokozatosan engedik be őket a munkaerőpiacra. Magyarországon is az lenne a jó, ha nem munka nélkül kapnának pénzt.

A probléma az, hogy az igazán jó helyzetben lévők, akár politikai, akár gazdasági, akár művészeti területen tevékenykednek, kibújnak a vizsgálatok alól, így igazi súlyukat nem lehet vizsgálattal mérni. Ezért a teljes populáció egészében sem tudjuk, hogy az anyagi, művészeti és egyéb csúcsokon tulajdonképpen mi is a helyzet. Még kevésbé tudjuk azt, hogy a párt erősen tagolódó belső populációjában az „igazi" párt hogyan is néz ki. Nem az anyagi és egyéb viszonyait tekintve, hanem az igazi, döntéshozói befolyási viszonyait tekintve. Ez a réteg mindenféle vizsgálat alól kicsúszik. Pedig az alapkérdés az, hogy a pártot és annak vezetését nem lehet egy kalap alá venni, mert a döntéseket nem a párt hozza, hanem azoké a felelősség, azoké a megismerési lehetőség, akik e tekintetben a hatalomban döntéshozó pozícióban vannak. Tehát nem arról van szó adott esetben, hogy „a" párt nem ismeri fel a folyamatokat és rossz döntéseket hoz, hanem a párton belül azok nem ismerik fel vagy hagyják fegyelmen kívül, akik végleges döntési pozícióban vannak. A felelősség e tekintetben nem egyetemleges. Tehát a balhét nem a párttagság egészének kell elvinnie, nem is okolható személy szerint senki sem.

Minden változás kulcsa több országban is, hogy a párt képes-e változtatni vagy nem. Ha nem változik meg ez a párt, akkor nem tudja visszaszerezni a legitimációját mint a társadalom vezető pártja, mert ezt elvesztette a társadalom többsége előtt. Ez tulajdonképpen a pártértekezleten így vagy úgy, a hozzászólásokban elhangzott. Ha a párt nem tudja visszaszerezni a hitelét, akkor adott esetben nem képes a változások élére állni. Így nemcsak az a baj, probléma, hogy össztársadalmi méretekben mi történik, hanem a párttagság megnyerése is probléma, hiszen előfordulhat, hogy a párt döntéseinek többségével valójában a tagság sem tudna azonosulni. Ebből az következik, hogy egyrészt a kormányzó pártnak az egész társadalom ellenőrzése alá kell helyeznie magát, másrészt változtatni kellene működésén. Tehát a párt belső reformjára van szükség.

A működő külföldi tőke bejövetele nyilvánvalóan a politikai szervezeteknek is új kihívást jelent. Az osztrák nagytőkés nem fogja megfizetni a függetlenített KISZ-titkárt. Ezzel tisztában kell lenni, és erre fel kell készülni.

A pártnak szüksége van ifjúsági szervezetre, ezt senki sem vitathatja. Szüksége van egyrészt azért, hogy ezen keresztül eljuthasson az ifjúsághoz, másrészt pedig, hogy saját utánpótlását nevelje. De, hogy ez az ifjúsági szervezet akkor és csak akkor tud eljutni az ifjúsághoz, és akkor és csak akkor tudja az utánpótlást nevelni, hogy ha a fiatalok magukénak érzik, tehát ha a stratégiai kérdésekben való egyezésen túl önállóan, függetlenül tud működni, ez biztos. Szerintem, szerintünk, a KISZ mai vezetői szerint ebbe bele kell férnie, hogy demokratikus módon, fél-egy év alatt az ifjúság határozza meg, hogy ez a szervezet hogyan működjön. Ekkor magáénak fogja érezni, ekkor hatékony lesz. A másik megközelítés, hogy a pártnak szuverén joga megmondani, hogy ő milyen ifjúsági szervezetet akar, és akkor a KISZ mai vezetése döntse el, hogy ebben részt kíván-e venni, vagy nem.
Hogyha ez a párt ifjúsági szervezete marad, akkor ezt még lehet futamítgatni, garanciákat kérni. Szerintem akkor is ugyanazok a stratégiai problémák maradnak meg, hogy mit jelent a politikai szervezet, a párt ifjúsági szervezete, ennek feltétlenül ugyanannak kell lenni? Ráadásul nem hiszem, hogy ezek az alternatívák vagy-vagy alternatívák.

Nem szétverni akarjuk, ami van, hanem átalakítani. Lehet, hogy semmi nem lesz belőle, lehet, hogy több szervezet lesz. Ezt ma még nem lehet látni. Nekem úgy tűnik, tétlenül nézzük, hogy mindenki azt csinálja, amit akar. Nem azt kell megtervezni, hogy milyen szervezetek legyenek. Aki akar valamilyen szervezetet, az hozhassa létre, a keretek meglesznek.

Többször elhangzott, hogy először programot kell csinálni, és azt a programot nyilvánosságra hozni, és akinek az a program tetszik, az sorakozzon fel, és hogy azt nem lehet csinálni, hogy először csináljunk egy szervezetet, és aztán egy programot hozzá. Ez nem ilyen egyszerű. Ha előbb csinálunk egy programot, aztán majd alakul hozzá a szervezet, akkor leromboljuk teljesen, azt ami van, aztán lehet egy újat csinálni egy program alapján. Ezt nem akarlak. Ezért a programot és a program megvalósításához hozzárendelt szervezetet egyszerre kell megjelentetni.

A kutatások során számtalan olyat találtunk, akikről kiderült, hogy véletlenül került vezetői pályára. Ez valahogy úgy néz ki, hogy megkeresik azokat az embereket, akik valamilyen típusú kritikát fejtenek ki. Adott esetben ezek az emberek egészen egyszerűen csak igényes emberek, akik számára természetes, hogy szűkebb környezetünk ilyen-olyan problémáit is felvállalják. Felülről ezeket az embereket, mint alkalmas embereket, meglátják és politikusi pályára állítják. Ez hiba, mert általában ezeknek az embereknek van a legjobb szakmai közérzetük.
Legkésőbb másfél év után aztán rájönnek, hogy ez nem megy. Ugyanakkor az eredeti szakmájából kiszippantották és határozott törekvés utat arra, hogy a szálakat, amelyek a szakmájához, a munkahelyéhez kötik, ezeket elvagdossák: Itt nem politikusi ambíciókkal rendelkező emberekről van szó, hanem közösségi emberekről, csak nálunk nincs semleges közösség, nem ismerik el, hogy valamelyik közösség csak „úgy" van, és politikai értelemben vett semleges céllal működik. Ugyanezt nem ismerik el az ifjúsági vezetőről sem. Annak politikai értelmet tulajdonítanak politikai pályára állítják, olyon politikusi feladatokat terhelnek rá, olyan játékszabályok közé szorítják, hogy nem éri el, amit akart. Magyarán senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy megyei párttitkár legyen. De ha valaki túl sok idő elmúltával kap észbe, hogy nem erről volt szó, addig egyrészt ellazulnak a szakmai kapcsolatai, másrészt nálunk nincs kulturált átrendeződés, vagy visszarendeződés. Ezért a közvélemény is, és maga az egyén is est bukásként éli meg.

Az értékorientációnak a vizsgálata azért fontos, mert ebből tudunk valamilyen mértékben következtetni arra, hagy a fiataloknak miféle politikai attitűdjük van, egyáltalán orientálódnak-e politikai cselekvésre. Amikor a társadalom dilemmák elé kerül, akkor jogos az az igény, hogy a társadalom keretében a társadalom tagjai megpróbálják ezt értelmezni és valamiféle cselekvési mintákat kialakítani. Az a kérdés, hogy miért nem történt meg ez a magyar fiatatok körében.
Itt két dologról volt szó. Az egyik oldalon azt tapasztaljuk, hogy az intézményrendszerek keretén belül megállnak a fiatalok: Az értékorientációjuk alakulásában nem, vagy csak nagyon szűk rétegekben figyelhetünk meg egy ilyen orientációt.
Azt hiszem, hogy a hagyományos modellnek nemcsak az a problémája, hogy az objektív anyagi viszonyrendszer bővített újratermelési folyamatát nem tudta teljesíteni, hanem egyre inkább porcosan azok a szférák szorultak vissza, amelyek egy új cselekvés kimunkálását jelentették volna a fiatalok körében. Következésképpen az értékrend-orientációknak egy szűkített újratermelődési folyamata figyelhető meg.

Igen nagy változások mennek végbe az elmúlt 10 évben a magyar társadalomban. Ez az értékváltozás és az e mentén való tagozódás ma már abba a fázisba érkezett, ahol számolni kell azzal, hogy az értékorientációs ideológiák nagyon hamar cselekvési programokká is tudnak válni.

A sok jól-rosszul megfogalmazott kétely, határozott vagy tétova jobbító szándék végighallgatása után feltettem magamnak egy kérdést: kivel tartanék?
Olyanokkal, akik nem szégyellik beismerni tudatlanságukat, azt, hogy nem ismerjük eléggé az ország működését, az egyes rétegek helyzetét, esélyeit, képességeit és szándékait. Olyanokkal tartanék, akiktől lehet tanulni és képesek mindent újratanulni, akik tudják, hogy bármilyem szakszerű és alapos a tudás, ma már önmagában kevés, hiteles magatartásnak is kell hozzá társulnia. Azokkal tartanék, akik már most értik, hogy az egyéni túlélést megcélzó stratégiák elégtelenné váltak és a várható kihívásokra csak csoportosan lehet eredményesen válaszolni. Azokkal tartanék, akik nem akarnak mindenáron valakivé válni, de ha a igénylik tőlük, akkor mernek válni valakivé. Azokkal tartanék, akik tudják, vagy legalább sejtik, hogy a hagyományos kommunikációs keretek alkalmatlanok, és merőben új társadalmi kommunikációra van szükség, és akik akkor is alternatívákban gondolkodnak, mikor ezt nem írják le számunkra kötelezően, sőt akkor is, amikor ezt még nem szabad.

Megjelent: Ifjúsági Szemle 1988 87-92.p.