A konferencián kulcsszóvá avatódott a modellváltás: én ennek a KISZ-beli problémáival szeretnék foglalkozni. Mivel a KISZ a társadalomban erősen betagolódott szervezet, érintem a működését alapvetően meghatározó valóság más intézményeit is.
Aki ma politikai szervezetről beszél, akár akarja, akár nem – politizál: én is ezt teszem, felhasználva azokat a tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt évtizedben szervezetszociológiai vizsgálatok során szereztem.
A KISZ KB Ifjúság-és Közvélemény-kutató Csoportja és más kutatóhelyek eredményeinek ismeretében azt gondolom, hogy a novemberi országos értekezlete előtt a KISZ ha nem is mindent, de sokat tudhat magáról. Az ifjúságkutatás alapos muníciót adott az önmagával való szembenézésre. Most már csak megfelelő politikai nyomás és bátorság kell ahhoz, hogy ez a szembenézés meg is történjen.

A modellváltás – és minden megújulási törekvés – előfeltétele egyfajta alapos diagnózis. A következőkben ezért – a teljesség igénye nélkül – arról szólok, milyen problémákat hordott ki és hagyott megoldatlanul a KISZ 1957-es megalakulása óta.
Máig nem eldöntött, legfeljebb elodázott kérdés a szervezet élcsapat vagy tömegszervezet jellege; sok vitában felmerült már a nevében szereplő „kommunista" szó tartalma; soha nem zárult le – legfeljebb egy szellemes paradoxon erejéig, amely szerint „szervezetlen szervezetben nem mozog a mozgalom" – a szervezet- vagy mozgalomdilemma.
Deklarált elvek és valóság ellentétét jól példázza a KISZ pártirányítása, a lavírozás a ritka, de karrierszempontokkal akkor is féken tartott önállóság és a gyakori direkt beavatkozások között; a szerepkészlet transzmissziós vagy transzformációs elemei közül az előbbi túlsúlya.
Sok kritika érte a piramist formázó szervezeti felépítést és a KISZ demokratikus centralizmusnak nevezett, de bürokratikus formában megvalósuló akaratérvényesítési mechanizmusát, amelyből a testületek és a vezetők kiválasztódás helyetti kiválasztása, a döntési mechanizmus ifjúsági csoportokat egymás ellen kijátszó volta stb. következett. Ha igaz az – márpedig igaz -, hogy demokratikus centralizmusról csak akkor beszélhetünk, ha annak mind a négy elve egyformán érvényesül, akkor azt mondhatom, ez így, ebben a formában nem volt tetten érhető a KISZ-ben. Inkább egy se demokratizmus, se centralizmus állapot érvényesült, a bürokratikus elemek dominanciájával.
Végül is – a KISZ jövendő irányítási módját az dönti majd el, sikerült a felülről vezéreltséget alulról építkező stílusra váltani. De addig is: az irányítás centrális vagy centralizált bürokratikus vagy demokratikus volta központi kérdés marad. Ideje tehát végiggondolni, hogyan keletkezett és milyen történelmi feltételek mellett vált szükségessé a demokratikus centralizmus a század 30-as éveinek Szovjetuniójában, és az említett súlyos hibáit figyelembe véve azt is, hogy tradicionális volta ellenére nem kellene-e végleg leszámolni vele.
A felsorolt problémák is hozzájárultak ahhoz, hogy a tagság a lábával szavazott az elmúlt években és elhagyta a szervezetet. Immár szervezettségi adatok is demonstrálták azt, ami korábban „csak" a befolyás csökkenésén volt mérhető. Annál is inkább sajnálatos ez, mivel a negatív előtörténet ellenére azt gondolom, igen értékes mindaz, amit a KISZ vezetése az elmúlt 2-3 évben a radikális reformkidolgozói munkálatai során, az ezzel adekvát szemlélet kialakítása érdekében tett. Értékes, de nem mint a szervezet egészét áthaló esemény, hanem mint szakszerű teljesítmény.
Abból a tekintélygyarapodásból ugyanis, ami csak azon a szinten hatott, ahol keletkezett – a KB szintjén – a tekintélyleosztás gondjai révén sem az alsóbb szervekre, sem a tagokra nem sikerült semmit kisugároztatni. S ez a hivatalos intézményekkel szembeni bizalmatlanság mellett elsősorban belső szervezeti okokkal magyarázható. Ezért – újra meg újra – a múlttal való szembenézés fontosságára szeretném felhívni a figyelmet akkor is, ha a politikai intézményrendszer más elemeiben az egyre növekvő alulról jövő nyomás ellenére sincs erre különösebb készség.

Modellváltásra van szükség – s hogy a KISZ környezetét tekintve milyen tartalmúra, erre próbálok most választ keresni.
Olyan változtatásokat tartok szükségesnek, amelyek azt szolgálják, hogy ne maradjon fenn álegyensúly a társadalomban. A jelenlegi gazdasági helyzetet ne lehessen azzal elintézni, hogy működik, hanem ha rosszul működik, legyen magától értetődő, hogy azonnal meg kell változtatni. Olyan változtatásokra van szükség, amelyek kizárják a konzervatív reformokat (ahhoz, hogy minden változatlan maradjon, valamit meg kell változtatni). Mindezek elsődleges előfeltétele a hatalmi munkamegosztás megváltoztatása, a párt és a kormány döntéshozatali mechanizmusának szabályozása és ellenőrzése. Nemcsak azért szó1ok erről, mert a közvetlen irányítás miatt a pártban folyó döntéshozatali tevékenységnek meghatározó szerepe van a KISZ-re nézve. Hanem azért is, mert mivel ez a tevékenység alkotmányosan nem szabályozott, a szokások révén kialakult felső mintakövetés túlmutat önmagán és hozzájárul újabb szabályozatlanságok, csak az egyik félnek kedvező hatalmi szituációk fennmaradásához: E mechanizmus jövőjét, véleményem szerint két, egymást erősítő és feltételező folyamat alakítja: egy többcentrumú döntési rendszer kialakulása és ezzel egy időben a szocialista jogállam feltételeinek megteremtése.
A változtatás szükségességét a szabályozatlanság mellett az is indokolja, hogy a jelenlegi mechanizmus többségében megkésett döntéseket produkál, amelyek – egy eleve megkésettség állapotában leledző társadalomban – hatványozottan vetik fel a felelősség kérdését. A megkésett döntések jó része egyben „mintha" típusú döntés is. A monopolisztikus hatalomgyakorlás ugyanis eddig lehetővé tette, hogy úgy szabályozzunk mintha lenne piac, mintha lenne társadalmi tulajdon, vállalati önállóság és így tovább. A válság élesen veti fel, hogy garanciák kellenek a helyzet meghaladására, s ezek egyike – a jog szerepét nem misztifikálva – a társadalompolitika radikális átalakítását szolgáló alkotmányos átalakítás!
Az alkotmány vitája 1989 második félévére várható. De mi lesz addig? Azt gondolom, a paternalizmusból és a szabályozatlanságból adódó gesztus: adok-kapok következik, attól függően, van-e, feszt olyan erő, amely a gesztusokat kikényszeríti? Úgy tűnik, lesz ilyen. Mint lehetséges nyomást gyakorló erőket üdvözlöm a közelmúltban létrejött önszerveződő csoportokat, a MIOT megalakulásával kapcsolatos előkészületeket. A hatalomgyakorlás eddigi tradícióit figyelembe véve meg is fogalmazódott bennem a kérdés: mi biztosítja majd a partnerkapcsolatokat egy 30 éve hatalmon levő, monopolpozícióit lassan feladó, de hegemón hatalomgyakorláshoz és különösen versenyhelyzethez nem szokott szervezet és a többiek között? Képletesen szólva: hogyan lesz a 10 tagú mormon közösségnek a katolikus egyházzal egyenrangú szavazata? Erre az alakuló szerveződéseknek kell választ keresniük. Én mindenesetre fontosnak tartom a feltételek és az elbírálás egyenlőségét. Hiszen csak így jöhet létre végre egyfajta közös fellépés, amely talán biztosítaná, hogy az ifjúság helyzete a jövőben ne legyen katasztrofálisabb, mint jelenleg. Ehhez persze megfelelő fogadókészség is szükséges. Szabályozni kell tehát a párt és az önszerveződő csoportok viszonyát, mert az az állásfoglalás, amely némi egyszerűsítéssel arra inti a párttagokat, hogy legyenek toleránsak az alakuló szerveztekkel szemben, igen törékeny intézmény. Helyi kiskirályok részére – s vannak ilyenek – ez inkább tiltást, mint tűrést vagy támogatást indukál.
Az utóbbi időben gyakran hallhattuk: a döntések nem ifjúságpártiak s a társadalom sem ifjúságpárti. S itt általában meg is állt – eddig – a gondolkodás. De augusztus 24-e óta sztrájkok, tüntetések és erősödő morgás bizonyítja, hogy a kormánynak egyszerre kellene bányász- és pedagógus-, ipar- és felsőoktatás-, nyugdíjas- és ifjúságpártinak stb. lennie.
A KISZ érdekérvényesítő képessége az elmúlt években kevésnek bizonyult a politikai döntések ifjúságcentrikus, érdemi befolyásolására. Ebben szerepe volt – és van – a hatalmi és igazgatási testületek generációs összetételének, és annak a felfogásnak is, amely szerint egy döntési centrumban is megvalósulhat a különböző érdekek artikulálása. Jelenleg sajnos illúzió kivételes – csak ifjúságot érintő – intézkedésekre várni. A kormány ebben a helyzetben akkor ifjúságpárti, ha nem hárít újabb terheket a jövőre, ha konzekvens – társadalompolitikai szempontokat figyelembe vevő – lépésekkel enyhít a gazdaság elemi, gazdaság- és politikaszabályozottsági és intézményes hiányhelyzeten. Megint itt a hogyan?

A következőkben annak a KISZ-nek a lehetséges modelljét, illetve a modell leglényegesebb elemeit próbálom felvázolni, amelyek – más ifjúsági szerveződésekkel együtt – alkalmasak lehetnek a politikai döntések előbb javasolt irányú befolyásolására.
Az első kérdés a KISZ új modellje kapcsán: milyen értékek mentén szerveződne az új ifjúsági szervezet?
Nálam első helyen az esélyegyenlőség áll, mint célérték. Nem új elem, szavakban hangsúlyosan, de tettekben igen súlytalanul szerepelt az elmúlt évtized oktatáspolitikai célkitűzései között, s talán azért így, mert csak ennek az egyébként is agyonterhelt a rendszernek a feladatait súlyosbította. Adatok bizonyítják, hogy az ifjúság helyzete ma inkább a szó ellentétpárjával jellemezhető – első helyét ez teszi indokolttá. Ha lehetséges egyáltalán rangsor, akkor a társadalmi szolidaritás következik, mint az elszegényedés és elmagányosodás, mint a devianciák erősödésének gondolkodásban,szemléletben és öntevékeny segítőszolgálatban egyaránt megnyilvánuló ellenszere. A harmadik, az érdekek artikulálása, az ebből következő döntések kikényszerítésének felvállalása. A negyedik a haladó hagyományok őrzése, a progresszió folytatása. Ez utóbbi önmagában is nagy lecke, de választ kell rá adni a szervezet jövőbeni valóságos jelzőjét – kommunista?, szocialista? – keresve. A Milyen szocializmust építsünk? vitasorozatban magam is részt vettem jó néhány vitában. Sokszor eszembe jutott Ancsel Éva gondolata, aki szerint történelmi cselekvéskényszerek kellenek a marxizmus cselekvésindíttatású elsajátításához. Azt gondolom, most történelmi cselekvéskényszer van, és bizonyára lesz bázisa egy olyan ifjúsági szervezetnek, amely vállalja a baloldaliság eszményét. Hogy mekkora bázisa lesz?
Nos, ez azon múlik, hogy az ifjúság ebben a helyzetben vajon a marxizmushoz vagy más áramlatokhoz jut-e el? Hogy a valóban létező pluralizmusban megtalálja-e a fennálló kritikájától a más, a jobb életminőséghez vezető gondolkodás és cselekvés királyi útját?
Erről és minden másról is meg kellene kérdezni a tagokat. Arról, hogy az új ifjúsági szervezet milyen legyen, merre tartson, végre nem szervezeti önérdekek, hanem a tagság véleménye alapján kellene dönteni. Joggal felvethető: minek, hiszen most sem alulról jelentkezik a megújulás igénye. Erre az a válaszom: nem lehet – vagy csak nagyon nehezen – eltérni a 30 éves működés felülről indított centrális logikájától. Amíg nem válik általánossá az alulról történő építkezés, addig fent kell programot csinálni. Másképp marad a patthelyzet: az ifjúság nem politizál, de elvárja hogy döntsenek helyette. Nem támogat, de számon kér. Évtizedes bizalmatlansága talán majd feloldódik, ha az őt körülvevő mechanizmus működésében a véleménye figyelembe vételére és nem az annak elfojtására irányuló nyomást érzékeli.
Ezzel a gondolattal a szervezet felépítéséhez és működéséhez érkeztünk. Ennek alapkérdése, a KISZ közvetlen pártirányítása. Ha ennek nem történik meg a kardinális revíziója, akkor ez a kialakuló versenyhelyzetben, a gyarapodó öntevékeny szervezetek között kifejezetten hátrányos helyzetet jelenthet a KISZ számára.
Megoldásként azt javaslom: a platformszabadság legyen a KISZ irányításának alapelve. Ez az alapfeltétele, hogy a KISZ-nek lehessen önálló – ifjúsági kérdésekben például a pártétól markánsan eltérő – programja.
Ahhoz viszont, hogy ne csak a csúcson szülessen saját program, a már bírált, bürokratikus centralizmus alapján történő választásokat fel kell váltani a platformszabadságnak megfelelő kötött vagy imperatív mandátum – a programra választás – intézményével. Ez biztosítaná, hogy a program végigvonulhasson a szervezet egészén, hogy helyi arculata is legyen a KISZ-nek, s hogy a helyi ne csak a megyét jelentse, hanem a városokat és így tovább.
A szervezet belső rendjének, működésének az előbbihez hasonló kardinális kérdése a szakszerűség – az apparátus – testületi ellenőrzése. Azt hiszem, a KISZ 30 éves története megfelelően demonstrálta azt is, hogy amit az apparátus elérhet az kevés, súlytalan. Előre kiszámíthatatlan hatását és eredményét tekintve is. Annak ellenére így van ez, hogy az esetek többségében nagy – és alapos – munka van az apparátus által asztalra tett dokumentumok mögött. És mégsem hiteles. Nem hiteles, mert nem a valóságból merített, az érzékelőmechanizmus korábbi funkciótlansága és így kiépítetlensége miatt.
Ami a szakszerűséget illeti: erről a jövőben sem mondhat le egy magára valamit is adó ifjúsági szervezet. Ez új, specializálódó politikus ideált feltételez. De tudomásul kell venni azt is, hogy a szakszerű véleményeket csak a nyilvánosságban megmerítve lehet, vagy – ha az érintettek egyetértésével találkozik – kell politikai nyomás gyakorlására felhasználni.
A jövőben ugyanis kevés lesz határozatba foglalni, hogy 700 ezer tagunk van. A közelmúlt sikertelen döntésbefolyásolási kísérletei során többnyire nem a KISZ-es képviselet szakszerűségével volt a baj. De a szakértelem súlytalanná vált, ha feltették a kérdést: kit képviseltek tulajdonképpen? Valóságos nyomáshoz valóságos tagokra van szükség.
Ifjúsággal foglalkozók számára bizonyosan napi élmény, amivel én az előadásaim során találkozom: a felelősség felvetése, a felelősök keresése – másfelől a központból jövő emberrel szemben jelentkező messiásvárás.
Amikor azt mondom, hogy nyomást gyakorló csoportok kellenek, ezzel azt szeretném jelezni; a központi eligazítások, a központi messiások ideje lejárt, a csodatevőket a problémák felvetődésének helyén kell felnevelni, ennek technikáját is helyben, az adott konfliktusok során kell megtanulni. A politikai kultúra színvonalának ismeretében nem lehetnek illúzióink. Úgy tűnik, hogy a totális demokrácia kivívásáig a nyomásgyakorláshoz nálunk is a lobbizáson keresztül vezet az út, jóllehet tudjuk, hogy ez egy nem nyilvános és az érdekkonfliktusokban részt vevőket egymás ellen kijátszó, tehát végső soron elég kártékony intézmény.
A következőkben arról szólok, mitől válhat vonzóvá a KISZ, még akkor is, ha nem tudok eleget tenni annak a kritériumnak, hogy a modell konkrét elemeként említsem ezeket. Azt gondolom, hogy az ifjúsági intézményi struktúrában kialakuló versenyhelyzetben az a szervezet lesz a nyerő, amelyiknek saját pénze van. Amelyik a költségvetésre támaszkodik, egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Egy olyan költségvetési reformra lenne szükség, amelyben a pénz nagy része ott marad, ahol megtermelik és ebből végre jut majd a helyi társadalomra is. Ha ez megtörténne, nem lenne végre kérdés, hogy mit és hova osszunk, hanem akkor, ahol élő ifjúsági közösség van, arra a helyi önkormányzat adna pénzt. Az élő közösség már ma, a költségvetés reformja nélkül is elosztási mércévé kell hogy váljon. De emellett a szerződéses közösségi munkavállaláshoz hasonlóan keresni kellene azokat a pénzszerzési lehetőségeket, amelyek révén nem központi, hanem helyi pályázatokkal szervezetközeibe hozhatók a potenciális tagok.
A szervezeti működés során nem szóltam a nyilvánosság kérdéséről. Pedig a KISZ bürokratikussá válásához és tekintélyvesztéséhez a nyilvánosság hiánya nagymértékben hozzájárult. Szeretném elmondani ezzel kapcsolatban, hogy számomra az, ha a KISZ KB ülésére bemennek az újságírók – még ha egyre többen is mennek be – legfeljebb a tájékozottság, az informáltság növelését szolgálja. Szerintem a KISZ vagy a politikai intézményrendszer bármely elemének akkor nyilvános a tevékenysége, ha akcióinak egy története van. Nem egy kifelé , a közönségnek szóló és egy, apparátus által ismert, hanem egy és ugyanaz – és ez vállalható.
Miért érzem nagyon fontosnak a nyilvánosságot? Azt gondolom, hogy az ifjúságkutatási eredmények közkinccsé válása sokat segített abban, hogy lassan elfelejtsük azt a frazeológiát, amely az ifjúságot úgy írta le, hogy az „dolgozik, tanul, teljesíti a kötelességét". Most már eljutottunk odáig, hogy elmondjuk: az ifjúság rendkívül heterogén, sok szempont szerint differenciált. De még saját sorainkon belül is nyomás szükségeltetik ahhoz, hogy ennek megfelelő döntések szülessenek. Így nagyon nehéz – most ismét a KISZ-ről szólva – az ifjúságpolitika tényezőjévé válni. Márpedig ha nem lesz szembenézés, terápia, modellalkotás, akkor az elkövetkezendő időszakban az ifjúság differenciált leírását ismét felváltja a sommás megközelítés, csak új tartalommal: az ifjúság munkanélküli, tudatlan és halmozottan hátrányos helyzete miatt országon belüli, vagy másképpen: belső menekült.

Megjelent: Ifjúsági Szemle 1988 71-76.p.