Az ifjúságkutatás legutóbbi fejleményei és produktumai a korábbiakhoz képest széleskörűen dokumentálják azt az összefüggést; hogyan működik egy olyan társadalom, amelyben hosszabb időn keresztül nem fontos és nem kitüntetett szempont a jövő és az eljövendő generációk elfogadható társadalmi feltételrendszere. Mind a társadalomtudományi kritikairodalom, mind pedig a politikai helyzetelemző reformirodalom egyre világosabban mutat rá arra, hogy jelenlegi társadalmi berendezkedésünk aránytalanul foglya a jelemnek abban az értelemben is, hogy jelen állapotaink előteremtése ma már csak olyan áron valósulhat meg, hogy a jövőnek szóló beruházásokat is permanensen feláldozzuk a jelen oltárán, hisz lassan más felélhető forrásunk nem maradt. Történelmileg ez a politika akár felelőtlennek is nevezhető, még akkor is, ha tudjuk, hogy e fenti összefüggés egyáltalán nem úgy fogalmazódott meg, mint szándék, mint cél, más szóval senki nem akart tudatosan ifjúságellenes politikát megvalósítani. Senkinek nem állt sem érdekében, sem szándékában olyan döntéseket hozni, amelyek kifejezetten ifjúságellenesek lettek volna, mégis azt kell mondanunk, a hogy különböző indítékú stratégiai döntések az elmúlt 15 évben egyértelműen álltak össze olyan tendenciájúvá, melynek az ifjúságra nézve hátrányos voltát eléggé egyértelműen tanúsíthatják a sokat emlegetett statisztikai adatok.
Ezen általános összefüggéseken belül helyezkednek el a direkt politikai viszonyok, melyeknek elemzése során lényegében nem juthatunk más következtetésekre, mint amire az általános társadalmi tendenciák elemzése során. Mégis nagy vonalakban érdemes szemügyre vennünk a legutóbbi idők belpolitikai fejleményeit és megnézni azt, hogy milyen hatást gyakoroltak az elmúlt egy év politikai változásai az ifjúságra. Nem kevésbé érdekes azonban ennek a fordítottját latolgatni sem, tudniillik, hogy az ifjúság világában tapasztalható események vajon gyakoroltak-e hatást a politikai változásokra. E kettős szempontrendszer elemzése együttesen talán kirajzolhat egy olyan konklúziót, melynek figyelembevétele mindenképpen szükséges akkor, ha tudjuk, hogy a közeljövő ifjúságpolitikájában döntő változások készülődnek.

Változások a politika világában

Kétségtelenül az elmúlt időszak leglátványosabb politikai eseménye a májusi pártértekezlet volt. Az ott történtek elemzése még sokáig feladata lesz a társadalomnak, az eltelt néhány hónap során lezajlott események alapján némiképp már most is tehetünk néhány olyan megállapítást,melyek témakörünk szempontjából fontosnak tűnhetnek. Az értekezlethez fűződő változások s az azóta eltelt hónapok során megfigyelhető események alapján azt lehet mondani, hogy érdemi és kézzelfogható újdonságokkal a vezető szervek személyi összetételében találkozhatunk. Megváltozott a KB, a PB, a Minisztertanács összetétele és számos vezető társadalmi, politikai szerv élén történt személyi változás. E változások nem pusztán a személyi összetétel, új nevek, új arcok megjelenését jelenti, hanem a politikai vezetői magatartásokban is kitapintható olyan újfajta törekvés, amely különbözik a május előttitől. A korábbi politikai vezetés nagy hajlandóságot mutatott főleg az elmúlt egy-két évben arra, hogy a társadalom mind szélesebb körei által érezhető alapproblémákkal behatóan, érdemben, a széles társadalmi nyilvánosság előtt ne nagyon foglalkozzék. Illetve igyekezett ezeket az alapkérdéseket olyanokként feltüntetni, mintha alapjában rendben lévők vagy legalábbis könnyen, gyorsan kezelhetőek lennének. Ez természetesen azt is jelentette, hogy a politikai vezetés többsége tulajdonképpen hallgatott olyankor is azokon a fórumokon, ahol részletekbe menően kellett volna elemezni az alapvető társadalmi, politikai tendenciákat és gondolatokat.
Ehhez képest az elmúlt hónapok során a hallgatás helyébe a szereplés lépett. A politikai élet prominens képviselői összehasonlíthatatlanul többször szerepelnek a különböző fórumokon. Nincs hiány az elemzésekben, a diagnózisokban, csaknem minden hétre jut egy olyan fellépés, amelyik igyekszik számotvetni a gondok tömegének valamelyik számottevő metszetével. Ugyanakkor a rendszer, a hatalmi berendezkedés semmilyen lényeges ponton nem változott, ugyanaz a döntéshozatali folyamat, ugyanaz a szervezeti, intézményi struktúra, s úgy tűnik, hogy ugyanaz a hatalmi, politikai értékrend vezérli a cselekvéseket, mint korábban. A felszínen tehát sok minden változott, leginkább a politikai vezetői magatartások világában, s ebből az embernek akár az illúziója is támadhatott, hogy lényeges és korszakos változások átélőjeként volt tanúja sok fontos eseménynek. A bevezető sorokban emlegetett strukturális problémák társadalmi környezete s ezek politikai kezelési módja azonban úgy tűnik, hogy jottányit sem változott. Ezért az ifjúság szemszögéből nézett politizációs folyamatokat vizsgálva azt láthatjuk, hogy az utóbbi időszak politikai változásai teremtettek ugyan egy másfajta politizációs erőteret, de a történelmi időszaknyi mértékkel mérhető felhalmozódott ifjúsági problémáknak nem látszik még ma másfajta politikai kezelése. (Ezt az állilásunkat a későbbiek során igyekszünk részletesebben is igazolni.)
Ha a hatalomgyakorlás felől fordítjuk tekintetünket a szélesebb mederben tartó társadalmi mozgások felé, akkor jóval mélyrehatóbb politikai változásokat regisztrálhatunk. Szélesebb társadalmi tömegek politizációs késztetettsége növekedett meg, mint az utóbbi negyedszázad során bármikor: A ’88-as év őszére napi élményévé válhatott a magyar társadalomnak az, hogy sztrájkokkal kell együtt élni. Az, hogy hetente zajlanak le tüntetések és ma már nemcsak a fővárosban, hanem különböző nagyvárosokban is. Ugyanez a tömegmozgás érhető tetten azokban a megyei párton belüli vitákban, miszerint országszerte vitatják naponta, hetente a különböző városokban és megyékben, hogy kell-e nekik helyi pártértekezlet vagy sem.
Ha a hatalomgyakorlás mechanizmusában és szervezetrendszerében tehát nem is, de a mindennapi politikai magatartásokban úgy tűnik, hogy alapvető változásokat találhatunk az idei év magyar társadalmi mozgásai során. Kérdés, hogy ez az ellentmondásos helyzet változtat-e azon a feltételrendszeren; amelyet a bevezetőben az ifjúsági problémák politikai kezelhetősége során felvázoltunk. A lehetséges válasz megadása előtt tegyünk egy rövid kitérőt ezen utóbbi-a tömeges társadalmi, politikai jelenségek – értelmezése végett. Együtt élve a napi eseményekkel, kockázatos dolog általánosító következtetésekre törekedni,mégis megpróbálom megmagyarázni azt a kijelentést, miszerint augusztus 24-étő1 bizonyos fokig új politikai időszámítás kezdődött el Magyarországon. A pécsi és Pécs környéki bányászsztrájknak nemcsak a ténye, hanem hatalmi, politikai kezelése is roppantul tanulságos: Nagy a kockázata annak, hogy a különböző társadalmi csoportok és rétegek, amelyek úgy érzik, hogy az elmúlt néhány év kedvezőtlen gazdasági folyamatai elsősorban őket érintették sérelmesen, most azt fogják eltanulni egymástól, hogy nyugodtan lehet nyúlni a radikális politikai csoporttömeg-nyomás eszközeihez, a sztrájkokhoz és a tüntetésekhez. A kormányzat viszont kénytelen lesz engedni és elismerni e részcsoportok részsérelmeit jogosnak, hiszen tényleg az az igazság, hogy önmaga törekvéseihez, erőfeszítéseihez, szándékaihoz és igényeihez képest minden réteg jogosan érzi, miszerint ő volt leginkább vesztes az elmúlt évek során. Az adórendszer, a bruttósítás, az infláció s mindezeknek nem túl meggyőző kormányzati érvrendszere milliós tömegekben alakította ki nemcsak a politikai sértettség, hanem a törlesztési vágy alapjait is. Láthatjuk, hogy egyik sztrájk a másikat követi és ma már a legkülönbözőbb feszültségi gócok megoldásánál bevethető fegyvernek látszik: Igazgató megtartásánál és igazgató elbocsátásánál, bérvitáknál, jutalmi vitáknál, munka- és életkörülmények javításának kikényszerítésénél stb. stb. Félő, hogy a társadalom olyan válaszút elé érkezett, mikor leszűkülnek választási lehetőségei a jugoszláv vagy a lengyel típusú válságkezelés nem túl biztató alternatíváira.
Ha a harcias elosztási viták során a vezetés folyamatosan engedni kényszerül, akkor nem marad más eszköze, minthogy inflációval finanszírozza a jövedelemnövelő törekvéseket, miközben mindenki jól tudja, hogy emögött valóságos társadalmi értelemben vett bővített újratermelés nincs és nem is lehet ezen az úton. Marad tehát a bankóprés, az árak, az inflációs index és a fizetés, illetve béremelési törekvések kétes kimenetelű versenyfutása. Belpolitikailag ez azt is jelentheti, hogy különböző társadalmi csoportok és a politikai hatalom különböző metszetei között majdhogynem hetente kerülhet majd sor kisebb-nagyobb erőpróbákra, miszerint örökké mérlegelik a társadalmi törekvések, hogy az adott szituációban ki az erősebb: a politikai vezetés avagy az éppen megformált és fenyegető módon megnyilvánuló társadalmi csoport követelés. Ezen az úton a társadalom igen hamar eljuthat a 20, 50, 100, majd még nagyobb nagyságrendű inflációhoz, és természetesen meglehetősen különböző módon tanul majd meg együtt élni egy ilyen merőben más társadalmi szituációval. Az ebből adódó belpolitikai feszültségeket ma még csak modellezni lehet, de részletekben végiggondolni aligha.
A másik lehetőség, a lengyel típusú „megoldás". A központi hatalom félve az előzőkben vázolt út járhatatlanságától, idejekorán elejét veszi a társadalom anarchikus folyamatainak és nagyon drasztikusan kirakja a megállj-t jelző táblát: Ennek módozata mindenféleképpen valamilyen diktatórikus megoldás, marsalli egyenruhával vagy anélkül. (S ne nagyon áltassuk magunkat a sok demokrácia követelés mellett, igenis széles bázisa van Magyarországon egy olyanfajta rendpártiságnak, amelyik azt mondja, hogy véget kell már vetni ennek a sók handa-bandának és tessék egyértelművé tenni, akár direkt hatalmi logikai alapon is a társadalmi viszonyokat.) Ha ezt az utat választja Magyarország, akkor van mit tanulnunk Lengyelország nyolcvanas évekbéli történelméből. Igaz az, hogy a hatalmi viszonyok konszolidálása során nem kell tartania attól, hogy naponta kell különböző társadalmi csoportokkal egyezkedni, de más oldalról nézve, az is igaz, hogy semmi garancia nem lesz a bővített újratermelési folyamatok felfelé ívelő útjának megtalálására. Nagyon is könnyen elképzelhető az, hogy a rendteremtés, a diktatórikus módszerek bevezetése ugyan társadalmi patthelyzetet teremt, és véget vet az anarchikus folyamatoknak, de azon az áron, hogy időről időre hevesebb és mélyebb társadalmi konfrontációval kell számotvetni. Ha nem is hetente s havonta, de időről időre visszatérően biztos, hogy sor kerül olyan társadalmi erőpróbákra, amikor a befagyasztott társadalmi politizációs erők tényleg meg akarják mérni a központi hatalom teherbíró képességét, és újra meg újra elvitatják a kizárólagos hatalomgyakorlás jogosságát. Másrészt 1988 őszén már az is látható, hogy Lengyelország bizonyos értelemben tapodtat sem jutott az elmúlt hét év során előre és ugyanolyan belpolitikai, gazdasági és egyéb problémákkal kell szembenéznie most is, mint a katonai hatalomátvétel előtt. S már csak ezért is elgondolkodtató egy ilyen megoldás választása.
Továbbvíve e két válságkezelési mód tanulságait, talán hipotetikusan azt is meg lehet kockáztatni, hogy a két út keresztezheti is egymást; más szóval Lengyelország a katonailag rendezett társadalmi állapotok felől tart az anarchikus viszonyok felé. S a jugoszláv állapotokat meg mintha az jellemezné, hogy az anarchikus viszonyok felől tart a katonai diktatórikus megoldás választása felé. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy tulajdonképpen e két út nem más, minta zsákutcában való haladás kétfélejárdája. Vagyis ugyanaz a lehetetlen válságkezelési struktúra kétféle, egymástól merőben különböző eszköztárral is „megvalósítható" és a társadalmi mozgást az is színlelheti, az egyik járdáról a másikra átterelem a társadalmi folyamatokat és vissza.
A nagy kérdés jelen esetben az, hogy az ifjúságra nézve milyen konzekvenciákat vonhatunk le e két modellből. A jugoszláv típusúnak keresztelt válságkezelés során egyértelműen azt lehet mondani, hogy nem sok esélye van az ifjúságnak. Nehezen lehet elképzelni ifjúság-sztrájkot. Vagyis generációs alapon megszerveződő bármilyen szintű teljesítmény-visszatartást. Az ifjúság nem olyan egységes társadalmi termelő erő, amelyik térben és időben egyszerre tudná olyan fenyegető erővel megvonni társadalmi teljesítményét, amely eredményesen tudna kikényszeríteni radikális politikai változásokat. Az ifjúság egyszerre tanul és dolgozik is, pályakezdő és eltartott is, és hiába mondható az, hogy generációs metszetben azonos típusú szociológiai mellőzöttségek letéteményese, ez a hátrányos helyzet mégsem váltható át direkt politikai cselekvési eszközzé abban az értelemben, ahogyan egy nemzetiségi kisebbségi vagy egy szakmacsoporti vagy egy regionális területi metszet alapján nagyon is elképzelhető a sztrájk. Noha az elmúlt időben tanúi lehettünk többfajta, kifejezetten ifjúsági, politikai demonstrációnak, azt azért látnunk kell, hogy ez legfeljebb az erőnyomás gyakorlásnak olyan eseteiben járhat politikai konzekvenciákkal, amikor a konfliktusos politikai erőviszonyok eldöntésre várnak és egy látványos politikai tömegakció, demonstráció is segíthet a döntésre érett helyzet feloldásában. Ilyen helyzetek ma Magyarországon leginkább lokálisan vannak, de globálisan a társadalom egészére nézve ma még nem elképzelhetőek.

Nézzük a lengyel típusúnak aposztrofált válságkezelési mód ifjúsági konzekvenciáit is. Számos szociológiai elemzésből tudjuk, hogy az újkori lengyel válságoknak nagyon is fontos a generációs metszete. Abban az értelemben, hogy az egyes, tehát az 1970-es,’76-os, a ’80-as, majd a mostani belpolitikai válságokban igen is számottevő politikai erőt játszottak a fiatalok. Nem véletlen, hogy Lech Walesa nemrégiben a kormánnyal folytatott tárgyalásai során kezét széttárva volt kénytelen bevallani, hogy a mostani sztrájkhullámban a Szolidaritás hagyományos vezető erői tehetetlenek, mert olyan új korosztályok léptek be a direkt politikai cselekvési szintérbe, amelyeknek politikai irányításában a Szolidaritás hagyományos vezérkara már nem sokat tehet. Ezzel nem akarom azt állítani, mintha a mindenkori fiatal generáció robbantaná ki az úgy tűnik 5-6 éve ismétlődő lengyel belpolitikai válságokat, de azt igen hogy a tömegerővé válás során nagyon is fontos tényező az újabb korosztályok első politikai csatározásának, vagyis a politikai konfrontáció megtanulásának tipikusan lengyel és így generációs sajátosságai. A kérdés az, hogy milyen konzekvenciát vonhatunk le mindebből a várható hazai fejleményekre nézve. Úgy vélem azt, hogy polgárháborúval terhes konfrontációs viszonyok közepette reálisan kell azzal számolni, hogy az ifjúság természetszerűen az elégedetlen tömegek között áll. Erre nálunk reális politikai esély a kilencvenes évek elején lesz, de csak akkor, ha ugyanúgy nem történik semmi az alapvető ifjúságpolitikai kérdések terén, mint ahogy semmi lényeges nem történt a nyolcvanas években. Jól tudjuk, hogy az 1973 és 1978 között született, korábbiakhoz képest nagyobb létszámú korosztályok ezekben az években válnak élet- és pályakezdőkké, és az elmúlt néhány év gazdaságpolitikai kilátástalanságai alapján semmi okunk feltételezni azt, hogy e korosztályt néhány év múlva a mainál kedvezőbb társadalmi beilleszkedési, pálya- és életkezdési esélyek várnák. Tehát, ha minden úgy marad, ahogy volt, akkor drámai erővel Fog kiderülni az, hogy az ifjúságpolitikában eddig használatos intézményi rendszer és eszköztár, amelyik a dolgok elodázásához volt csak elégséges, a kilencvenes években már erre sem lesz elegendő. Vagyis igen könnyen elképzelhető, hogy a kilencvenes évek elejére felhalmozódó társadalmi feszültségeknek éppen a generációs metszet fogja megadni azt a végső lökést, amelyik olyan megoldhatatlan helyzet elé állítja a magyar társadalmat, melyikben már ebben a században többször is volt részünk és soha jól még nem ütött ki, s utólag elemezve végül is mindig az utókor – okos politikát követve – elkerülhetőnek és megoldhatónak ítélte e helyzeteket.
Jelenlegi társadalmi problémáinknak sem az archaikus, sem pedig a militarista megoldása hosszú távon semmi jóval nem kecsegtet. Ezt különös élességgel láthatjuk be akkor ha ifjúsági metszetben is végigkísérjük e lehetetlen alternatívák kibontakozási esélyeit. Nem folytatva tovább e hipotétikus helyzetek vázolását és tudván, hogy az eddigi fejtegetések is meglehetősen vázlatosan kísérelték meg továbbgondolni jelenlegi bonyolult helyzetünk kifutási lehetőségeit: állapítsunk meg egyelőre annyit, hogy e két megoldás egyike sem kívánatos a számunkra és különösen nem kívánatos a magyar ifjúság közeljövőbeni esélyeit nézve. Tehát, ha azt mondom, hogy az elmúlt rövid időszak belpolitikai fejleményeit elemezve az ember hajlik arra a kijelentésre, miszerint leegyszerűsödtek esélyeink a lengyel, illetve jugoszláv típusú válságkezelési módok realizálásává, akkor egyúttal azt is mondhatom, hogy mindenképpen valami harmadikat kell találnunk, mielőtt a történelem ténylegesen rákényszerítene bennünket e nem túl felemelő választásra az említett kettő között. Úgy ítélem meg, hogy idő erre még mindenképpen van, még ha nagyon kevés is, még ha vészesen fogy is a társadalmi bizalom, és éppen az érintettek, az ifjúság körében figyelhetőek meg olyan kedvezőtlen társadalmi folyamatok, melyek alapján az ember semmi jót nem remél. Pontosan mindezek miatt kell nagyon intenzíven keresnünk valami harmadikféle megoldás lehetőségét, amelyik elkerülteti velünk mind a két zsákutca csapdáját és esélyt ad arra, hogy e lehetetlen helyzetből előre törjünk ki, azaz olyanféle megoldást, amely nem az újraelosztás és a politikai hatalmi viszonyok újraelosztásának keretei között reked meg, hanem a széles értelemben vett társadalmi bővített újratermelés pályájának megtalálásával is biztat. Mindezek szem előtt tartásával és előrebocsátásával nézzük meg azt, hogyan jelenik meg az ifjúság a jelenlegi politikai viszonyokban s hogyan jelenik meg a politika a jelenlegi ifjúsági folyamatokban.

Ifjúság a politikában

A politikai hatalmi világ intézményesített tevékenységét vizsgálva azt láthatjuk, hogy igen sok minden történt az elmúlt rövid időben az ifjúsággal kapcsolatos kérdések terén. A kormányzati történések legszembetűnőbb vonása, hogy mégis csak kidolgozódott a kormány ifjúságpolitikai feladatterve és ma már azt is mondhatjuk, hogy több fordulóban is tárgyalta a kormány önnön ifjúságpolitikájának várható alakulását. Az ÁISH által kidolgozott program túlnyomó részét csak üdvözölni lehet, hiszen azokat az alapvető kérdéseket kötötte csokorba,amelyek joggal tarthatóak a jelenlegi ifjúsági folyamatok neuralgikus pontjainak.
Az oktatás, a foglalkoztatás, a pálya-életkezdés, gyermeknevelés, lakáshelyzet elemzése során tulajdonképpen olyan alapkérdések kerültek bele a kormányprogramba, amelyek felölelik az ifjúsági problematika döntő többségét. Az igazi kérdés azonban e program realizálása, illetve az, hogy mennyire munkál komoly szándék az állami-kormányzati szervekben arra nézve, hogy tényleg magukra nézve kötelezőnek és megoldandónak tartsák e feladatokat. E program költséges abban az értelemben, hogy mindegyik területe rendkívül pénzigényes: Önmagában ugyan ez nem lenne gond; csak épp egy ilyen ’88-as s a következő években várhatóan szintén hasonló módon alakuló szemléletmód kerete között gond, amennyiben számos más prioritást is oda lehet és oda is fognak sorakoztatni hasonló nyomatékkal az ifjúsági problémák mellé. Tehát az a kérdés még eldöntetlen, hogy ennek az ifjúságpolitikai kormányprogramnak a finanszírozási háttere hogyan alakul a közeljövőben. S ez már messze túlmutat az ÁISH cselekvési és hatóköréri. Egyrészt kérdés az, hogy a többi tárca, főleg az ilyen ügyekben sorsdöntő OT és Pénzügyminisztérium mennyiben fogja respektálni ennek a kormányprogramnak a megvalósulását, illetve mennyire látja be mindazt, hogy ha ezek nem teljesülnének, akkor később kell a társadalomnak esetleg olyan politikai árat fizetni a program meghiúsulása miatt, mely esetleg nagyságrendekkel különbőznek attól, amibe még ma a realizálás kerülne. Praktikus politikai síkon úgy is fel lehet vetni a kérdést, vajon lesz-e az ÁISH-nak elég politikai ereje megteremteni azt a támogató hatalmi hátteret, amely elengedhetetlenül szükséges egy ilyen program komolyan vételéhez. A magam részéről úgy látom, hogy erre pillanatnyilag nem nyílik túl nagy lehetőség. Első lépésben viszont talán a program keltette politikai mozgásteret arra lehetne kihasználni, hogy az ifjúsági kérdéseknek a korábbiakét jóval meghaladó erejű és mélységű társadalmi, politikai nyilvánosságot kellene keríteni, mind parlamenti, mind kormányzati berkekben. Magyarán, ne hagyja az ÁISH, hogy azokat az alapvető strukturális társadalmi problémákat, amelyek tulajdonképpen minden tárca területét érintik, az ő nyakára lőcsöljék rá, mint reszortfeladatot. Ennek előrelátása ma természetesen lehetetlen, de az ebből adódó problémákat már ma is jól lehet modellezni. Az állami ifjúsági politikáról tehát ezúttal nagyon váztatosan csak azt lehet mondani, hogy több történt ugyan, mint hosszú ideje bármikor, de ez a több meglehetősen későn indult el és még ma sem világos az, hogy e programléptékű lépések milyen valóságos realitással bírnak majd.
A párt ifjúságpolitikájának alakulását nyomon követni nem túl nehéz. Alig néhány éves az a politikai állásfoglalás, amelyet 1984 őszén a párt önnön ifjúságpolitikájáról meghozott. Természetesen igen könnyű ezt a dokumentumot bírálni és ezt lépten-nyomon meg is teszi mindenki, aki még egyáltalán törődik vele. Azt azonban látnunk kell, hogy ez a dokumentum egy olyan politikai légkörben fogalmazódott meg, amikor a párt merőben félreismerte nemcsak a magyar társadalom belső állapotát, de önnön cselekvési lehetőségeit is. Ezért nem meglepő, hogy ez a politikai állásfoglalás sokkal könnyebben megoldhatónak és feloldhatónak tartotta az ifjúság terén felhalmozódó feszültségeket. Tehette, hiszen ez az állásfoglalás nem is vetett számot igazán kellő mélységgel az ifjúsággal kapcsolatos gondok nagyságrendjével. Másrészt az akkori politikai önbizalom egyáltalán nem látta szükségesnek a politikai viszonyok terén olyan típusú plurális mozgás igenlését, melyek mára már teljesen természetessé váltak. Így az akkori állásfoglalás megengedte ugyan az ifjúságpolitikai szerveződések sokféleségét, de azt a meglevő intézményi logikán belül képzelte el. Nem látom reális lépésnek ma azt, hogy a párt ismerje be önnön állásfoglalása téves mivoltát, hiszen ez a dokumentum része egy merőben elhibázott politikai önképnek, ezért nem sokra megyünk azzal, hogy ha abból a korabeli döntési sorozatból kiragadunk egy olyan elemet, amelyik stratégiailag nem is volt a legfontosabb és ennek gyarló voltát bizonygatjuk. Feltehetően a párt ifjúságpolitikájában az lehet a feloldó mozzanat, ha végre megszületik egy olyan átfogó politikai program, amelyik világossá teszi azt is, hogy hogyan képzeli el a párt önnön jövőjét a nagyon is megváltozott magyar társadalmi és politikai folyamatok közepette. Valamint azt is, hogy hogyan képzeli a párt a magyar társadalom közeljövőjét, milyen kitörési pontokat lát e lehetetlenül beszűkült állapotokból és e kitörés realizálása során mennyiben hagyja a kiformálódott politikai törekvéseket saját lábára állni Mindezeknek az eldöntése alapvető következményekkel járhatna a leendő ifjúságpolitikára is. Ezért azt hiszem, hogy ma a párt ifjúsággal kapcsolatos problémái alárendelődnek a párt egyéb, alapvető kérdései megoldásának.
A KISZ-ről nagyon sokat elmondtunk és leírtunk az elmúlt években, és ezen a konferencián is még Nagy Imre és Stumpf István behatóan foglalkozik a KISZ és az ifjúság legfontosabb kapcsolódásainak problémáival. A KISZ az utóbbi két évben többet változott, mint előtte 30 éven keresztül, de nagy kérdés, hogy ezt a változást mihez képest minősítsük. Ha a közben lezajlott eseményeket párhuzamosan szemünk előtt tartjuk, akkor azt kelt mondanunk, hogy ezek a változások sem tették alkalmassá a KISZ-t arra, hogy a korábbi politikai monopolhelyzetét akár csak színleg is gyakorolhassa. Ezzel tisztában van maga a KISZ-vezérkar is. Ezért látható módon törekszik egy olyan új típusú politikai szerepvállalás megformálására és megfogalmazására, amelyik a korábbinál összehasonlíthatatlanul jobban veszi figyelembe a szóba jöhető partnerek szerepét is az ifjúságpolitikai porondon. S hogy végső soron milyen szervezeti felállást, milyen új politikai programot és valójában hány szervezetet igényel, annak eldöntésére, azt hiszem, az előttünk álló egy-két hónap sorsdöntő adalékokat szolgáltat majd. A KISZ utóbbi két évben tapasztalható változásai kapcsán még egy nagyon fontos momentumra fel kell hívni a figyelmet, hogy tudniillik ezek a változások inkább a központi törekvések változásaiban tapinthatók ki, mintsem a szervezet egészének másként létében. Úgy tűnik, hogy középszinttől lefelé a szervezet egésze mind a vezetők, mind pedig a spirituálisan létező tagság, eléggé bizonytalan önnön szerepének átkódolását illetően. Az utóbbi egy év nagyméretű akciói drámai módon mutatták meg azt, hogy e szervezetben sokkal kisebb a reformbázis, mint amit a formális nagyságrend alapján; sejteni lehetne. A nagy kérdés, hogy ezeken a dilemmákon mennyiben tud túllépni ez a szervezet és mennyiben talál önnön létének olyan újabb használható kereteket, amelyek egyrészt mind a már létező szervezetekkel, másrészt pedig a megmaradt tagsággal együtt lehetővé tennék egy összehasonlíthatatlanul hatékonyabb ifjúságpolitika inspirálását, vezénylését és tulajdonképpen meghonosítását is. A KISZ előtt álló válaszutak számosak, a már felvetődöttek közű! több olyan is van, amelyik kidolgozható és vállalható. S még az sem bizonyos, hogy az idén ezek közül egyféle kezd majd megvalósulni. Azt is el tudom képzelni, hogy a többféle felvetődő megoldás párhuzamosan kezd majd realizálódni, valószínűleg nem kevés zavart okozva a fejekben. Mindenesetre az őszre meghirdetett országos értekezlet feltehetően sok szempontból új helyzetet teremt majd ebben a pillanatnyilag nagyon zavarosnak tűnő állapotban. A KISZ-nek mindenképpen ütőképes politikai szervezetként kellene léteznie, de az ma még nagy kérdés, hogy a többi mellette létrejövő szervezet mennyiben lesz politikai, és az is nagy kérdés, hogy e leendő KISZ-nek az ifjúságot érintő alapproblémák melyikét kell átvinnie a direkt politika világába és azt milyen politikai eszközökkel kell majd gondoznia. Mindezek eldöntése a következő néhány hónap feladata. Egy, ami bizonyos, hogy a mai konstrukció semmiképpen nem tartható tovább.
A KISZ-en kívüli politikailag is értelmezhető ifjúsági szerveződések tarthatók talán az elmúlt évek belpolitikai fejleményei közül a legérdekesebbeknek és a legtanulságosabbaknak, már ami az ifjúságot érinti. A ’84-es állásfoglalás ugyan előlegezte azt, hogy többféle szervezet között oszoljanak meg az ifjúság; teendők„ de azt hiszem, hogy a szerzők egyáltalán nem úgy gondolták ezt, mint ahogy az végül is megvalósult az elmúlt évek során. Hiszen a politikai tervben aligha voltak benne azok a törekvések, amelyek merőben más logika alapján fejezik ki az új generációk politikai szándékait, mint ahogy azt ebben a rendszerben megszokták. A maguktól létrejött szerveződések, kezdeményezések, körök, klubok, összefoglaló alternatív mozgalmak jelentik azt a politikai dimenziót, amelyik leginkább zavarba hozta az ifjúságot távolról szemlélőket. Az első egy-két évben hajlamosak voltak elintézni az egész jelenséget azzal, hogy ez elsősorban pesti és egyetemista ügy, tehát nem kell komolyan venni, mert a korábbi divatok módjára, hamar felfut és hamar el is hal majd. Az utolsó három év azonban rendkívül plasztikusan tanúsítja azt, hogy már korántsem Budapestről és korántsem csak az egyetemekről van szó, hanem olyan tömegmozgásról, amelyeknek a legkülönbözőbb formákban kitapinthatók a jelentkezései, az ország valamennyi lényeges pontján. Ezúttal nincs helyünk arra, hogy részletesen szemügyre vegyük mindazokat az előnyöket és hátrányokat, amelyek az alternatív mozgalmi szektor megjelenéséből fakadnak. Ezért meg kell elégednünk pusztán csak e folyamatok fontosságának jelzésével, valamint annak a ténynek az érzékeltetésével, hogy ez a soktényezős új típusú politikai mozgástér az idén feltehetően intézményesedni is fog a MIOT keretei között. (Ennek részletes taglalása majd Stumpf István előadásának feladata.)
Összességében tekintve, ha végignézzük a kormányzati, párt, KISZ és KISZ-en túli ifjúsági, politikai törekvéseket, akkor azt lehetne mondani, hogy a korábbi időszakokhoz képest rendkívüli módon kiszélesedett az a politikai cselekvési tér, amelyik az ifjúsági kérdések intézésére, lebonyolítására hivatott. Formálisan tekintve tényleg ez az igazság. Több szervezet, többféle törekvés, többféle program szolgálja az ifjúsági problematika felvállalását. Mégis nagy kérdés azonban, hogy ezt a többletet, ezt a sokféleséget mihez képest mérjük és mihez képest tartjuk elegendőnek, avagy kevésnek.

Politika az ifjúságban

Fordítsunk az összefüggéseken, és a politikai viszonyokban bentlévő ifjúsági problémát nézzük meg az ellenkező alapállásból: ugyanis egyáltalán nem bizonyos, hogy az ifjúság benne van a politikai világban.
A politikának az ifjúsági világban való elhelyezkedését néhány jól ismertnek tartható körülmény behatárolja. Elegendő talán a vázlatos áttekintés is mindezek fölött:
- Naturáliákba való visszahúzódásról beszélt Laki László az alapvető folyamatok kapcsán s ez igen fontos a politikai viszonyulás kapcsán is. A mai magyar ifjúság nagy része számára önnön életkörülményei olyan erejű kihívást jelentenek, melyekhez képest mindenfajta politikum – érdekérvényesítés – részvétel stb., merőben távoli, irreális és külsődleges mozzanat. Az vehet részt a közéletben, kinek erre létfeltételei időt és teret hagynak, de akinek a létfeltételek termelése egyet jelent egész életével: azt kár elmarasztalni a passzivitás vádjával.
- Gyermek- és fiatalkorban keresztülesik mindenki a formális politikai tanulás intézményein, valamint találkozik e folyamat rejtett üzeneteivel is. Ez a szocializáció nemigen inspirál arra, hogy valaki fiatal korában a kezébe vegye saját sorsa irányítását, pontosabb ha azt állítjuk, hogy e politikai szocializáció ellentmondásai és sikertelenségei termelik ki valamifajta politikai szerepváltatás belső kényszereit.
- Azt sem szabad elfelednünk, hogy a 25 évesnél fiatalabb korosztályok az egész szocialista problematikával oly módon találkoztak, amikor e berendezkedés kudarcfelhalmozó képessége sokkal szembetűnőbb volt, mintsem a sikereket aratóé. Az elmúlt tíz évben felnőtté válók számára a politikai tájékozódás térképein olyan lámpák villognak, melyek egy-egy válsággóc szimbólumai: Ezt a képzeletbeli térképet Gdansk, Csernobil, Brassó, Pristina és Nagymaros, Karabah és Rusze népesíti be; megannyi megoldatlan gond, csupa olyan konfliktusforrás, melynek megoldására tán az ő aktív évtizedeik is kevesek lesznek: Miért lennének feltétlenül elkötelezett hívei egy olyan szisztémának, melyet ők már csak megkérdőjelezett formában tapasztalhattak meg?
- Jó1 ismerjük azokat az adatokat, amelyek a harmincon aluliaknak a vezetésből, a pártból, a politikai részvétel számos lényeges területéről való kiszorulását illusztrálják. Miért ne hinné egyharmadnyi Magyarország azt, hogy ez a berendezkedés más korosztályok igényeire szabott; miért ne gondolná, hogy az ő másságára nincs is szükség e szisztéma változatlan működtetésében – ha ez az utóbbi a valóságos cél.
- Végül pedig korábbi kutatásaink eredményeképpen sokoldalúan látható annak a korlátozott, felemás állampolgári minőségnek a tömegméretű kitermelődése, melyben aránytalanul erős az alattvalói-végrehajtó attitűd. Amely ahhoz lett szoktatva, hogy a viszonyok alakulása tőle függetlenül zajlik, hogy ő nem konstitutív tényező a politikában, nem alanya, hanem tárgya e hatalmi folyamatok alakulásának. Ez a korcsosult állampolgári mivolt saját részautonómiáiban tájékozatlan és görcsös, érzékeny a saját sérelmeiben és érzéketlen a mások gondjai iránt, lázad érzelmeivel és meghunyászkodóan számító korlátolt eszével; nagyhangú, ha nincs kockázat — s túlzottan is kompromisszumképes, ha cselekvési határait sejti: egyszóval nehezen szervezhető bázissá és felnőtt állampolgárrá.
- Összességében e vázlatosan ábrázolt tényezők nagyon is kemény korlátokat állítanak az elé, hogy az ifjúságban benne rejlő potenciális forradalmiság valóságosan is átformáló társadalmi cselekvési hatásként intézményesedjen jelenkori kusza viszonyainkban.

Végül

Udvarolni persze lehet egy ilyen szétesett ifjúságnak is. Hiszen kellően tagost ahhoz, hogy a legkülönbözőbb jelszavak mögé oda lehessen szervezni tömegerővé a pillanatnyi politikai-hangulati sérelmek mentén. Táborokat, frontokat, szövetségeket kereső és alkotó törekvések megtalálhatják ifjúsági bázisukat csak az a nagy kérdés, hogy e sokszínűségen belül a fiatalok tényleges problémáit ki fogja valóban vállalni?
A jelenlegi látszatgazdaságból változatlanul hiányoznak azok az alapkérdések, melyekre való válaszok a tényleges megoldásokat hozhatnák:
- egy olyan termelési mód, ahol nem kell kívülről „segíteni" az ifjúságot, mert a mikroszféra magától is megoldja az újabb generációknak a bővített újratermelésbe való bekapcsolódását,
- egy olyan társadalmi program, amely tisztában van azzal, hogy nincs joga a jövőt föláldozni egy kilátástalanul jelen idejű működési mechanizmus oltárán; félanalfabétákat termelni tömegesen, fogyasztási látszatautonómiák
ürügyén a bunkóság történelmi jogát" rögzíteni; elhitetni. hogy végcél az, aminek előfeltételként kellene rendelkezésre állnia: azaz a lakásnak;
- egy olyan társadalompolitikai elképzelés, amelyik világosan látja azt, hogy a perifériára szorulás nemzedéki újratermelése jeles viszonyaink közepette szakadatlanul zajlik, s ennek megszakítása csakis átgondolt és hosszú távú programmal lehetséges;
- egy olyan válságterc, mely konkrétan az ellcövetkez8 öt év kihívásaival vet számot, széthúzván azt a cselekvési teret, amely mára nagyon is beszűkült a tizenévesek számára. Egy olyan válságterv, mely a hetvenes években születettekre koncentrál, hogy ne legyenek önhibájukon kívül kedvezőtlen körülmények áldozatai.
Ezt a listát nem folytatva azt mondhatnánk befejezésképpen, hogy a politika világában lezajlott változások lehet hogy önmagukhoz képest valóban nagy jelentőségűek, de alapvetően nem teremtettek új helyzetet.
A magyar ifjúság döntő többsége változatlanul defenzív módon viszonyul önnön társadalmi létéhez. Igyekszik kivédeni a társadalom által rámért körülményeket, s e defenzív magatartásában sorsdöntő szempont az, hogy mindezt szülői segítséggel, avagy anélkül kénytelen tenni.
Ezért ma az igazi demarkációs vonalat nem az osztály-réteg- és egyéb hovatartozások húzzák meg, hanem az indító családok felhalmozó képessége, avagy képtelensége.
És van egy offenzív kisebbség, amely tényleg politizál: vagy a meglévő keretek között vagy pedig azokon túl. A jelen nagy paradoxona az, hogy e kisebbségi csoportok egymást tekintik ellenfeleknek, egymást lesik; a másik politikai ballépéseit. Ahelyett, hogy ama említett defenzív többségtől való elválasztottságuk (közös!) tanulságait elemeznék.

Megjelent: Ifjúsági Szemle 1988 55-65.p.