A kiutazás

A németországi Potsdam-ba való kiutazásom előtt vegyes érzelmeket tápláltam a rám váró négy hónappal kapcsolatban, izgultam, mert, bár Magyarországon amióta főiskolai hallgató vagyok nem a szüleimmel élek, de minden hétvégén hazamehettem, ha akartam, bármiféle problémám akadt, tudtam, hogy a szüleim segítséget tudnak nyújtani, minden olyan egyszerű és kézenfekvő volt, ha pénzre volt szükségem, hát használtam a kártyám, ha beteg lettem, elmentem orvoshoz, az emberek értették amit beszélek, nem voltak nyelvi akadályok, félreértések, mindig pontosan, árnyaltan, megfelelő stílusban ki tudtam magam fejezni, egyszóval: otthon voltam.

Izgalmam másik fő okát az a nyugtalanító gondolat képezte, hogy én még sohasem laktam kollégiumban, bizonyosan uralkodnak egy ilyen helyen szabályok, amiket illik betartani, sok ember lakik „együtt”, akiknek szokásait, igényeit illik tiszteletben tartani. Főként ezek, és még ehhez hasonló számos gondolat foglalkoztatott kiutazásom előtt. Végül eljött a nap, menni kellett, nem volt mese, azt hiszem az volt az a pillanat, amikor először éreztem tettem súlyát, mert már nem lehetett visszájára fordítani a dolgot, hát elindultunk. Néhány óra elteltével ott álltam Berlinben, a német fővárosban, Európa egy nagyvárosában. Megkerestük a találkozó helyet, megkaptam a kollégiumi szobám kulcsát, és elindultunk, hogy megkeressük jövendő lakhelyem épületét.

Kisvártatva meg is találtuk. Nem szégyellem kimondani, a látvány első pillantásra sokkoló volt. Úgy éreztem, félelmeim beigazolódtak, minden, amitől tartottam, megtestesült. A kollégium egy régi laktanya épületben kapott helyet, hosszú sötét folyosó, a mellékhelységek sem azt a minőséget képviselték, amit szerettem volna látni, a szobám kongott az ürességtől, visszhangzott. Már első pillanatra is tapasztalható volt, hogy ez bizony a keleti oldal. Végül beköltöztem. A szoba egészen barátságos lett, a többi pedig csupán szokás kérdése, gondoltam. A pozitívum az az egészben, hogy több kollégiumi épület van egy udvarban, és az egyetem épületeinek rám vonatkozó tanszékei is itt találhatóak helyben. Eljött az ideje, hogy búcsút vegyek a szüleimtől, amikor is elhangzott a következő mondat: „Karácsonykor találkozunk!”, ezt szörnyű volt hallani, mert addig még volt három hónap, és akkor éreztem először, hogy mennyire egyedül vagyok, egy teljesen idegen országban, teljesen ismeretlen emberek között. Szomorúan visszaballagtam a szobámba, és próbáltam megbarátkozni a helyzetemmel.

Az ismerkedés, beilleszkedés

Még aznap este megismerkedtem néhány emberrel a konyhában, ami akkor nagyon sokat számított, hogy emberek között lehettem. Innentől pedig felgyorsultak az események. Egy- két nap alatt rengeteg ismerősre tettem szert, a kapcsolat- teremtés szempillantás alatt ment, mindenki roppant közvetlen, kedves és segítőkész volt, egyáltalán nem éreztem magam rosszul többé, a jó társaság, nagyon sokat jelentett, és ez segített abban is, hogy el tudjak tekinteni, a nem éppen esztétikus fürdőszobától, az otthonom és a családom távollététől.

Érdekes volt számomra megfigyelni a különböző országokból érkező emberek kultúráját, szokásait , életritmusát. A legszembetűnőbb különbségek leginkább az étkezési szokásokban ütköztek ki. Nem feltétlenül saját nemzetünk ételét főztük és ettük mindig, de már az is megdöbbentő volt sokszor, hogy mit mivel eszik a másik. Aztán persze rendeztünk estéket, amikor mindenki valami nemzetére jellemző ételt főzött, a magyar gulyás vitathatatlanul a legkelendőbb volt!

Érdekesnek találtam azt, hogy nemcsak gyors volt a kapcsolatfelvétel, hanem nagyon közvetlen viszony is alakult ki köztünk rövid idő alatt, ezt a hasonlóhelyzetnek tulajdonítom, mindenki távol volt a családjától, a barátaitól, egymásra voltunk utalva, de közös problémáink végett, valóban nagyon jól összekovácsolódtunk. Véleményem szerint ilyen helyzetben a kollégiumi élet, ha az ember „cserediákként” érkezik valahova, teljesen eltérő lehet az otthonitól, hiszen otthon mindenki haza tud utazni gyakran a családjához, ha szeretne, körbeveszik a barátai, megvan a kialakult életvitele, elfoglaltságai, „tökéletesen” beszéli a nyelvet, eligazodik egyedül is, nem áll fent ez az úgymond kényszerhelyzet.

Szokások a kollégiumban

Következő fajsúlyos pontja a kollégiumi életnek, a már kialakított szokások megismerése, alkalmazkodás ezekhez, illetve új, közös szokások kialakítása. Nos, természetesen már laktak ott korábban mások (német diákok, külföldi diákok, akik már régebb óta ott tanulnak, és nem ebben a szemeszterben érkeztek), mire beköltöztem, ez azt jelentette, hogy megvannak a maguk szabályai, amiket közösen alakítottak ki. Hozzá kell tennem, hogy ezekből egyáltalán nem volt sok, és abszolút könnyen lehetett hozzájuk alkalmazkodni. A szabályok alappillérét a fürdőszoba használata adja, mivel egy fürdőszoba van, közel negyven ember részére, és a lakók között szép számmal akadnak ellenkező neműek is, ezért azt a zseniális megoldást találtuk, hogy aki éppen bent van, magára zárja az ajtót, amivel elveszi még másik öt ember tisztálkodási lehetőségét, de a kínos jelenetek elkerülése végett, csak ez az egy megoldás látszott kivitelezhetőnek. Szerencsére a takarításra nem kellett takarítási rendeket bújni, listákra feliratkozni, hogy mikor vállalok takarítást, mert takarítónők tartják tisztán a folyosót és a mellékhelységeket.

A saját szobájáért természetesen mindenki maga felelős. A következő szabályt közösen alakítottuk ki, de ezt inkább nevezném szokásnak, mint szabálynak. Az első hetekben minden este összegyűltünk a konyhában, együtt főztünk, ettünk, beszélgettünk, ami amellett, hogy tényleg jól éreztük magunkat, még a hosszú magányos esték megelőzésében is igen nagy hasznunkra vált. Sajnos ezeknek az estéknek a száma fogyatkozni látszik a szorgalmi időszak kezdetével, mindenkinek más az időbeosztása, és a kurzusokra is készülni kell. De azért még most is igyekszünk ezt tartani amennyire csak lehet. Az nagyon tetszett, hogy ezeknek a konyhai jeleneteknek köszönhetően mindenki megismerkedett a lakótársaival a kollégiumban, mindenki nyitott volt az új kapcsolatok kialakítására, valóságos kavalkád alakult ki esténként, mind nyelvek, mind illatok szempontjából. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy az alapvető köszönési, illetve udvariassági formulák hogyan hangzanak a különböző nyelveken, ez nem egyszer jókedv okozója lett, amikor elhangzott a számból az „Egészségedre!”, vagy „ Viszontlátásra!” köszöntés, sokan konstatálták, a számunkra már ismerősen csengő szavakkal, „A magyar nyelv tényleg nagyon nehéz egy külföldi számára, hogy tudtok ti így beszélni!”. És természetesen amint kiderült, hogy honnan is érkeztem, legtöbben a Balatonra tudtak asszociálni, szép számmal töltöttek el nyarakat a magyar tengernél. De még nagyon népszerű volt Budapest is, a Sziget Fesztivál rendezvénnyel.

Arra lettem figyelmes, hogy észrevétlenül kialakulnak a csoportok, annak ellenére, hogy jól éreztük magunkat együtt, mégis mindenkinek adódott egy olyan kör, ahol szívesebben volt, akikkel szívesebben töltötte szabadidejét. Ezenkívül a már említett eltérő időbeosztás, a különböző programok, (elsősorban a sportkurzusok látogatására gondolok itt), fellazították a kapcsolatokat.

Közös programok

Ami számomra az első pillanattól nagyon szimpatikus volt, hogy különböző programok és szervezetek tesznek erőfeszítéseket azért, hogy minél hasznosabban töltsük az itt tartózkodásunkat, és ne csak az egy kollégiumban lakók ismerjék meg egymást, hanem minél több Erasmus és német diákkal kerüljünk kontaktusba. Ezek a szervezetek név szerint a NIL, ami legfőképp a szórakoztatást vállalja magára, tehát ők szervezik minden héten az éppen aktuális bulikat, az első héten egy üdvözlő partival leptek meg minket, ami nagyon jó hangulatban telt, nemzetek estjeit, a magyar esten már túl vagyunk, osztatlan sikert aratott. A másik szervezet a LEI, ők a sportprogramokért felelősek, nagyon sok, főként vicces sportesemény megszervezése és lebonyolítása fűződik a nevükhöz, mint például az egyetemi bowling bajnokság, aminek lényege, hogy két fős csapatok versengenek, nemzetek szerinti felosztásban, hatalmas szurkolótáborral kiegészülve természetesen, a verseny annál jobb, minél kevesebb ember játszott már életében. De szerveztek már például, Bundesliga mérkőzés látogatást, ami szintén nagyon jól sikerült!

A következő szervezet, az AAA, akik a kulturális programokat bonyolítják, invitáltak már bennünket múzeumok éjszakájára, de számos olyan programajánlatot kínáltak, aminek segítségével jobban megismerkedhetünk Németország és Berlin kulturális múltjával és jelenével, például színdarabok német szerzők tollából, történelmükhöz elválaszthatatlanul kapcsolódó események, a berlini fal lerombolásának évfordulója, zsidóüldözések, kínzások színhelye, a koncentrációs tábor bemutatása, városnézés idegenvezetéssel, az Alexanderplatz-tól, a Brandenburgi kapun keresztül, a megújult Potsdamer Platz-ig. Olyan programok, amelyek azon kívül, hogy valóban hasznosak, roppant érdekesek, hiszen megismerhetjük a várost, a történelmet az ő nézőpontjuk szerint. Ami meglepett, hogy teljes nyíltsággal beszélnek, a számukra nem túl előnyös történelmi vonatkozásokról is. A következő nagy lélegzetvételű program, a Tandempartner program, ami annyit tesz, hogy minden Erasmus hallgató, egy itt tanuló német diákot kap segítőtársul, aki átlendít a kezdeti nehézségeken és utána is bármikor fordulhatunk hozzá segítségért, ha akadályba ütközünk.

A német diákok viszonyulása hozzánk

Az első napokban egy előadó felhívta a figyelmünket, hogy ne számítsunk közvetlenségre és kezdeményező készségre a német diákok részéről. Erre felkészülve, nagyon meglepett, hogy a kollégiumban lakó németek, igenis segítőkészek, ha bármi kérdésünk van, akár tanulmányinkkal kapcsolatban, nagyon szívesen segítségünkre vannak, érdeklődnek a mi tanulmányi rendszerünkkel, szokásainkkal, kultúránkkal kapcsolatban, tehát úgy gondolom, abszolút meg tudtam velük találni a közös hangot, és ezt akár érthetjük szó szerint is, hiszen még a nyelvi akadályok is csak nehezítették a kommunikálást, de semmiképpen sem vették el tőle a kedvet! Sőt a német diákok vezényletével szerveztünk a kollégiumban egy estet, ahol minden ott lakó emberrel megismerkedtünk, akivel eddig még nem találkoztunk esetleg, megtanultuk egymás nevét, elérhetőségeket cseréltünk, minden nemzet nyelvén hallgattunk zenét, közösen főztünk, valóban nagyon jól éreztük magunkat, és segített abban, hogy még fesztelenebb legyen a viszony köztünk.

Kapcsolatom a magyar hallgatókkal

Néhány hét eltelt, mire felfedeztem a magyar kapcsolatokat, hiszen nem utazott ide rajtam kívül más ember a karról, vagy a tanszékről, mondhatni, nem volt magyar ismerős. A kollégiumban is egyedüli magyarként képviselem hazám színeit. De természetesen az lehetetlennek tűnt, amennyiben vannak itt magyarok, elkerüljem őket! Nem is történt így! Tanul jelenleg itt, Szegedről két jogász lány és egy fiú, két fő Pécsről, és igen, akadnak olyanok is, akik, bár itt élnek, mert az egyik szülőjük német, de nem felejtették el magyar gyökereiket, tökéletesen beszélik a nyelvet, és szívesen szerveznek velünk programokat! Sőt, ők kezdeményezték, és teremtették a lehetőséget, hogy a magyarok megismerhessék egymást. Mint már említettem, a kollégiumok tanulási terület szerint vannak felosztva, így én két magyarral lakom egy kollégiumi udvarban, mert ők is német szakos hallgatók, velük természetesen többet találkozom és szorosabb a kapcsolatom, mint azokkal, akik a város másik végén laknak, lévén tanulási orientáltságuk teljesen eltér a miénktől. Kooperálunk, például a ruhamosás kérdésében, de együtt szoktunk menni ebédelni is, érdeklődünk a másik hogyléte felől, nem tévesztjük egymást szem elől.

Eleinte úgy gondoltam, hogy nem örülnék a magyar kapcsolatoknak, hiszen az idegen nyelv gyakorlásának szempontjából, feltehetőleg nem lenne a leghasznosabb. De végül örülök, hogy így alakult, mert a német nyelven történő megnyilatkozásra van lehetőségem bőven, és alkalom adtán nagyon jól esik egy kicsit az anyanyelvemen megszólalni, és ha kérdésem van, azt egyszerűen csak felteszem, és nem kell esetleg hosszas ecsetelés után kérdő pillantásokkal szembesülnöm, mert nem sikerült pontosan kifejezni magam, és a beszélgetőpartner, csak hozzávetőlegesen érti, mit is szeretnék igazából. És ezenkívül még abban is nagy segítséget nyújt, hogy honvágyamat leküzdjem. Jó tudni, hogy vannak olyan emberek a közelemben, akik pontosan ugyanazt érzik, amit én, ugyanaz az ország az otthonuk, ugyanazok a hírek hiányoznak nekik, ugyanaz a nyelv, amin álmodnak, amin gondolataik futnak a fejükben, és ők is szívesen ennének már egy töltött káposztát, és az ő gépük is ugyanazon a repülőtéren fog landolni, amikor hazautaznak, a karácsonyi ünnepek alkalmával, hogy meglátogassák családjaikat. És valóban kijelenthetem azt, hogy nagyon jól összetartó magyar csapat tölti itt az őszi félévet.

Záró gondolatok

Már több, mint egy hónap eltelt ideutazásom óta, ezért egy kicsit átértékeltem a helyzetem. Arra döbbentem rá, hogy bár mindig van társaságom, ha szeretném, sosem vagyok egyedül, mindig akad valaki, aki szívesen beszélget, vagy vacsorázik velem, akivel sétálgatni, vagy bevásárolni mehetek, de mégis van pillanat, amikor azon kapom magam, hogy magányos vagyok. Gondolkodtam az okán, és arra jöttem rá, hogy bár ezek az ismeretségek érdekesek, és még azt sem mondhatnám, hogy nem akad ember, akivel hasonló hullámhosszon lennék, de azok az emberek, akik igazán fontosak számomra, mind messze vannak jelenleg tőlem.

Sokat fecsegünk, sokat nevetünk, ennek ellenére gyakran úgy érzem, hiányzik a beszélgetések veleje. Talán azt mondhatnám, hogy senkiben nem láttam meg a lehetőséget egy barátság kialakítására. Ezt nem feltétlenül élem meg negatívan, összességében azt mondhatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy ideutaztam, és itt töltöm az őszi félévet, sok hasznos dolgot tanultam, sok emberrel megismerkedtem, mindenek előtt, amit legfontosabbnak tartok, egy idegen nyelvet valóban a cél országban lehet elsajátítani a leghatékonyabban, ezt most már tapasztalatból alá tudom támasztani. Egyszerűen megpróbálom kihasználni az alkalmat, hogy minél többet utazzam, lássak, tapasztaljak abból, hogy élnek a német emberek, hogy zajlanak mindennapjaik, bízom benne, hogy az itt eltöltött idő később hasznomra válik.

És még egy számomra nagyon fontos dolgot említhetnék pozitívumként, úgy érzem nem vallottam kudarcot, és alkalmas vagyok a kollégiumi életre is, bár otthon az elkényelmesedett lakást bérlő egyetemisták körét gyarapítom, eddig még senki sem panaszkodott, hogy elviselhetetlen tulajdonságaim lennének, mindenkivel el tudom tölteni az időt, úgy érzem kijövök az itt lakó emberekkel. És hasznosnak tartom, hogy az ember megtanul közel negyven emberrel szemben toleránsnak lenni. Amit vitathatatlanul megállapíthatok, bár a Haus 3., életem színtere, a legrosszabb állapotnak örvend az udvarban, és ha fény derül rá, hogy ott hajtom álomra a fejemet minden este, szinte hősként üdvözölnek a hallgatótársaim, egy biztos, ide, és szívesen töltenek velünk egy délutánt, amikor is beszélgetéssel semelyik házban nincs ennyire jó társaság, mint itt, sehol sem szokás a közös étkezés, vagy az érdeklődés a másik hogyléte felől. Sokan jönnek át ütjük el az időt. Meggyőződésem, hogy nincs fontosabb annál, minthogy milyen emberek vesznek körbe, és akkor nincs az a rossz állapotban lévő fürdőszoba, amelyiktől megfutamodnék!