Milyen okok vezettek az annak idején az OFÉSZ megalakulásához?

FÁBRI GYÖRGY: Ez egy több ágú történet volt. Az az ág, amit én közelebbről láttam, azt egy felsőoktatás-politikai ágnak nevezném. Kicsit vissza kell menni az időben, 1983-84-ben zajlott egy olyan folyamat a magyar felsőoktatásban, amely az Oktatási törvény előkészítésével függött össze. Akkor készítette elő az akkori Kulturális Minisztérium az Oktatási törvényt, ezt viszonylag széles körben megvitatták a felsőoktatáson belül az akkor diák érdekérvényesítési fórumok, amiket úgy hívták, hogy Diákparlamentek. A Diákparlamentek elég élesen, keményen bírálták ezt a törvénytervezetet, ami odáig vezetett, hogy noha 1985-ben végül is átment a Parlamenten az Oktatási törvény, de sikerült a diákok, egyetemi, főiskolai hallgatók számára komoly jogosítványokat szerezni. Például abban, hogy szűnjön meg a korábbi Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ-hez kapcsolódó hallgatói érdekképviseletnek a monopóliuma, és jöjjön létre a hallgatóknak egy választott, alulról szerveződő, független érdekképviseleti szerveződése. Ezt hívták Hallgatói Önkormányzatnak. Ezt különböző minisztériumi utasítások tették lehetővé, amelyek 1985-86-ban születtek, és egyébként elég komoly hallgatói jogokat tartalmaztak, az intézményi tanácsokban való részvétel kérdésében is, illetve abban, hogy el kell indítani az oktatói munka hallgatói véleményezését. Én ’86-’87-ben találkoztam ezzel a folyamattal, amikor is az ELTE Bölcsész Karának Hallgatói Önkormányzatát kezdtem el megszervezni, illetve az oktatói munka hallgatói véleményezését szerettem volna megszervezni ezzel párhuzamosan.

Ez egy olyan bő 2 éves folyamat volt, és valóban ma már ezt nehéz elhinni, de ez egy széles körű hallgatói támogatáson és részvételen nyugvó folyamat volt, tehát az ELTE bölcsészhallgatók döntő többsége részt vett ezeken a választásokon, ezeken a gyűléseken. Amikor például az első gyűlést egy olyan helyre szerveztük, ahol nem fértek el elegen, akkor ebből egy kisebb botrány lett, mert azt mondták, hogy miért gondoljuk, hogy nem fognak eljönni. Úgyhogy egy újabb gyűlést kellett szervezni, az akkori Egyetemi Színpadon. Ez volt a hallgatói szerveződésnek a folyamata, amely tartott 1987-88-ig. És ennek a folyamatnak a során találkoztunk olyan felsőoktatás-politikai kérdésekkel (először intézményi, és aztán országos szinten), amelyeken láttuk, hogy nem lehet megoldani az akkori keretek között. A kiindulópont az oktatói munka hallgatói véleményezése volt, amit egyszerűen nem tudtunk megszervezni. Nem tudtuk megszervezni, mert kiderült, hogy ha mi ezt komolyan akarjuk venni, hogy az oktatói munkát a hallgatók véleményezik, amely egyébként minden nyugat-európai egyetemen megszokott történet, akkor, hogy ennek értelme legyen, magyarán, hogy legyen hatása az oktatók alkalmazására, díjazására, pozíciójára, ahhoz ─ végig vezettük logikailag ─ az egész felsőoktatási rendszert meg kell változtatni. És így jutottunk el arra a gondolatra, 1988 közepére, hogy egy radikális felsőoktatási reformra van szükség. Az ELTE Bölcsészkarának Hallgatói Önkormányzata magáévá tette ezt a gondolatot és képviselte is, ahol csak tudta. Egyebek között az 1988 késő tavaszi veszprémi Országos Felsőoktatási Diákparlamenten, amely kudarccal végződött, mert ott nem jutottak semmire, nem tudtak megállapodni az akkori oktatási kormányzattal. Ebből aztán végképp elegünk lett, egyrészt azt mondtuk, hogy a Diákparlamentek minket többé nem érdekelnek.

A Diák parlamenteket a KISZ hívta össze, az akkori KISZ KB szervezte. Meg azt mondtuk, hogy nekünk ne szervezze a KISZ, meg a KISZ KB, meg senki se az életünket, hanem mi magunk ezt fel fogjuk építeni. Ezért 1988 őszét úgy kezdte meg az ELTE Bölcsészkara ─ nyári megbeszélések és egyeztetések nyomán─, hogy mi egy nagyon komoly és határozott felsőoktatás-politikai föllépésre készülünk országosan is. És ekkor találkoztunk az ettől teljesen függetlenül zajló szegedi kezdeményezéssel. Szegeden nem ennyire felsőoktatás-politikai oldalról indult el a mozgolódás ─ az én ismereteim szerint ─, hanem sokkal inkább konkrét érdekvédelmi kérdésekben léptek fel a szegedi bölcsészek. És először Szegeden csináltak egy demonstrációt és ezt ki akarták terjeszteni egy országos demonstrációvá. Azt szeretném hangsúlyozni ─ mert ez egy történeti összeállítás kedvéért fontos ─, hogy ez két eltérő logika volt. A szegedi logika az inkább egy diákmozgalmi, hallgatómozgalmi logikának nevezném, akkor is így láttam. Tehát a Pikó András, a Szilasi Laci, akik ezt akkor csinálták, – ismereteim szerint ─ ők voltak ketten a főszervezők, ők kifejezetten egy diákmozgalmi attitűddel és megközelítéssel lendítettek egy nagyot. Mi inkább egy felsőoktatás-politika elméleti irányból közelítettünk, levezettük, hogy miért rossz a mostani rendszer és azon hogyan kell változtatni. Szerencsére, és nekem emberileg egy nagyon jó élményt adóan, ez a két folyamat nagyon hamar összejött, tehát már 1988 szeptemberében felvettük egymással a kapcsolatot és nagyon hamar egyértelművé vált, hogy – és egyeztetve persze a különböző megközelítéseket, mert volt némi bizalmatlanság mindkét oldalról, de ezeken hamar túlléptünk, –, össze kell rakni ezt a két folyamatot, nevezetesen egy jelentős mozgalmi megjelenésre van szükség és ezt egy felsőoktatás-politikai folyamat szolgálatába kell állítani, azt kell ezzel elérni. Ennek 3 kulcspontja volt.

Az egyik, hogy gondoljuk végig, hogy mi legyen a tartalma annak a radikális felsőoktatási reformnak, nem is reformról beszéltünk, átalakulásról, amit szeretnénk elérni. A második kulcseleme az volt, hogy ezt egy országos demonstrációval húzzuk alá, erősítsük meg, tegyük nyilvánossá. És a harmadik, hogy a folyamat továbbvitele érdekében alakítsunk egy országos szervezetet, nevezetesen az Országos Felsőoktatási Érdekképviseleti Szervezetet. Ezt tűztük ki célul 1988 őszén és indítottuk meg ennek a szervezését és ütköztünk bele rögtön elsőre a legnagyobb problémába. Mi azt gondoltuk, hogy az hogy Hallgatói Önkormányzat van, az egy természetes dolog, ahogyan volt a szegedi Bölcsészkaron, meg volt a pesti Bölcsészkaron, úgy van mindenfele. De nem volt. Tehát, mint kiderült, egy negyedik elemet is fel kellett vennünk a céljaink közé, nevezetesen, hogy segítsünk megszervezni vagy ösztönözzük annak a megszervezésére az ország egyetemi, főiskolai hallgatóit, hogy mindenütt legyenek hallgatói önkormányzatok, hiszen ha jól emlékszem az akkori adatokra, mondjuk az egyetemi karok felén voltak, a főiskolák esetében ez az arány maximum ¼.-es, 1/5-ös volt, tehát nem volt elég erős. Ez volt az a folyamat, ami elindította a mi országos szervezetben való gondolkodásunkat.

Miután kialakult a szervezet, mennyire sikerült súlyt adni neki?

FÁBRI GYÖRGY: Amit az előbb elmondtam, a négyes cél, hát ott nem volt négyszer 100% a siker. A felsőoktatás-politikai célok megfogalmazása az azt gondolom, elég jól sikerült. Ott egy nagyon komoly szellemi munka indult el, ami egyébként továbbvitelében is a magyar felsőoktatási reformgondolkodásnak a legszínvonalasabb dokumentumait kibocsátó műhelytevékenységgé változott folyamatosan. Tehát ebben sikeresek voltunk. Azt hiszem az országos demonstráció az nagyon sikeres volt, tehát 1988. november 23-24-én egy olyan demonstrációt csináltunk, amely valamennyi egyetemi városban, valamennyi egyetem és a főiskolák többségének a részvételével voltak események két napon át, egy időben, egy központból szervezve, egy cél érdekében.

Ez azért lényeges, erről a magyar politikatörténet ugye nem vesz tudomást, de ez 1956 után az első országos, nem államilag szervezett megmozdulás volt. Mi nem akartunk országos politikát, pártpolitikát csinálni. Ez egy radikális különbség volt, mondjuk az akkor szintén induló Fideszes gondolkodással szemben. A Fideszes szubkultúra országos politikát akart csinálni, mi szakmapolitikát akartunk csinálni. Ez nagyon éles különbséget jelentett, hogy milyen éleset ez például abban is megjelent, hogy 1988 őszén a kecskeméti Diákparlamenten, a három nappal az országos demonstráció után a mozgalom képviselői szembe kerültek az akkori KISZ KB és az akkori Fidesz képviselőivel, tehát akkor ők együtt érveltek velünk szemben. Ezt azért így érdemes látni, mert hogy ők egy ilyen „hát majd megegyezik a KISZ meg a Fidesz és akkor majd így épül…” – mi meg azt mondtuk, hogy nem, ez hallgatói ügy és szakmapolitikai ügy. Ugyanakkor volt politikai kontextusa az előbbi miatt.Példának okáért a szintén néhány hétre ezután lezajlott híres rendezvényen – ma már nem annyira emlékeznek rá, akkor óriási jelentősége volt, legalábbis annak tűnt – a sportcsarnokban az akkori kommunista párt főtitkára tartott egy úgynevezett aktíva ülést, ahol ott ült több ezer MSZMP pártaktivista, akiknek egy nagy beszédet mondott Grósz Károly, amely beszédben jelezte, hogy az ellenforradalmi veszélyt elhárítják és például nekünk üzenve jelezte, hogy vegyük tudomásul, hogy az utca is az övék és a sportcsarnokok is az övék–, mert mi sportcsarnokban rendeztük a mi rendezvényünket.

Tehát ezért volt ennek egy ilyen súlya, de mi nem országos politikát akartunk, nem pártpolitikát akartunk, szakmapolitikát akartunk. Viszont mivel szakmapolitikában kezdeményezőek voltunk, ezért kénytelenek voltak bevonni minket a folyamatokba. Például 1989 tavaszán, amikor az akkor területért felelős államminiszter, Pozsgay Imre vezetésével megalakult egy Tudományos és Felsőoktatási Tanácsadó Testület, valami ilyesmi volt a neve, ahová az egyetemek képviselőit, az akkor alakuló pártok képviselőit, sokakat meghívtak. Egy nagyon tekintélyes testület volt, oda minket is meghívtak, egyszerűen azért, mert látták, hogy kellően kemény a fellépésünk és így végig részesei voltunk ennek a folyamatnak. A rektorok folyamatosan tárgyaltak velünk, a rektori konferencia is tárgyalt velünk, tehát elég komoly súlya lett, egyszerűen azt gondolom, két okból, egyrészről a kemény fellépés miatt, amit az 1988-as demonstráció, illetve a szervezet megalakítása jelentett, és az elkészült anyagok tartalmi értékei miatt, amelyekhez képest mindig utólag tudták csak megfogalmazni akár az akkori kormány, akár a rektori vezetések a saját elképzeléseiket.

A kitűzött célok közül melyeket sikerült akkoriban, és tovább az 1990-es évek elején megvalósítani?

FÁBRI GYÖRGY: 1990 tavaszára elértük, hogy gyakorlatilag az ország döntő többségében lettek hallgatói önkormányzatok. Ez egy nagyon nagy siker volt, azt gondolom. Az országos szervezet működését sikerült stabilizálni. Ezt én nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy ezt meg tudtuk tenni. Demonstrációs erőnket megmutattuk. 1988 őszén egy erős, ugyanakkor botrányoktól mentes demonstrációt tudtunk csinálni és ugyanezt megismételtük 1990-ben is ugyanígy, pedig akkor több provokáció is volt. És negyedikként sikerült kialakítanunk azt a felsőoktatás-politikai koncepciót, amiben gondolkodtunk, azt a radikális átalakulásról szóló forgatókönyvet, amit kigondoltunk. Ez olyannyira sikeres volt, hogy 1990-ben a Világbankkal folytatott tárgyalások munkadokumentuma mi általunk javasolt anyag lett és onnantól kezdve valamennyi felsőoktatás-politikai dokumentum nagy része hivatkozott is.

Tehát azt gondolom, hogy az 1988-as elindulásunk a négy kimondott cél tekintetében sikeres volt. Én két tekintetben azt látom, hogy nem volt sikeres, de ezek nem voltak kimondott célok. De ahogy végig gondolom, valójában célok voltak. Az egyik hogy nem tudtuk a hallgatói mozgalmat az értelmiségi közgondolkodásba bevonni. Tehát a felsőoktatás-politika, a felsőoktatás, mint érdekes értelmiségi téma, ez nem ment át. Valószínű nem voltunk elég ügyesek a médiamunkában, ez lehet az egyik ok. A másik oka a magyar médiának az egysíkúsága, hogy túlságosan a politikára fókuszál. Ha nem volt politika, akkor nem mozdultak. Tehát ez nem sikerült. Ez – azt gondolom – a mai napig hatóan hátránya a felsőoktatásnak, és a hallgatói mozgalomnak. A másik, amit nem sikerült rövidtávon elérni, hosszabb távon sem úgy, ahogy akartuk, az a cél, tehát a felsőoktatás átalakítása. Ma minden megváltozott már a felsőoktatásban ahhoz képest, mint amilyen volt. Szervezetileg minden megváltozott, tartalmilag nem feltétlenül. Abban a tekintetben nem voltunk sikeresek, hogy valóban kellő gyorsasággal és kellő mélységű változást tudtunk volna elérni.

Az interjú 2002-ben készült.
Készítette a Belvedere Meridionale Alapítvány megbízásából Erhardt Ágoston.