1982-ben, egyetemi hallgatóként kimentem egyéni levelezőnek. Akkor még volt ilyen. Meg tudtam tartani mindkét szakomat, a magyart és a történelmet és negyedévtől már profi újságíróként jegyeztek, hiszen akkor a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat gondozásában jelent meg a Szegedi Egyetem. Újságíró lettem és ezt be is írták a személyigazolványomba. ’85-ben az akkori főnököm, akitől a legtöbbet tanultam a szakmában, Gróf Róza veszélyeztetett terhes lett és engem neveztek ki megbízott szerkesztőnek, de mert nem volt meg az 5 éves gyakorlatom, ezért az impresszumba nem is kerülhetett be a nevem. Innentől kezdve az én bűneim Gróf Rózára hullottak, tehát akkor amikor „közléspolitikai hibákat és tévedéseket” követtem el szerkesztőként, ahogyan akkoriban euforisztikusan fogalmazott a hatalom, akkor nem csak engem, hanem őt is megkeresték, de ez gyorsan kiderült. Akár a III/III kopogtatott nálunk, akár az MSZMP KB agitprop1 osztályáról iderendelt emberek, mindig énhozzám kerültek és nekem tették fel a kérdéseket, hogy hogyan gondolom azt, hogy Pozsgay Imréről írunk, hogy hogyan gondolom azt, hogy szóvá tesszük a Bős-nagymarosi Vízerőmű-rendszerrel kapcsolatos hallgatást, hogyan gondolom azt, hogy publicisztikákat írunk a társadalmi állapotokról, miért foglalkozunk mi a cigánykérdéssel, és így tovább. Miután eléggé egységes hangvételű és gondolkodású szerkesztőségünk volt, én abból tudtam erőt meríteni.

Ott volt Sandi István, aki később a Délmagyarországban főszerkesztő-helyettes lett, aztán a Szeged TV-nél is szerkesztőként dolgozott, ott dolgozott Belányi György, aki egy kitűnő költő lett, később sajnos az újságírói szakmában nem találkozunk a nevével. Abban a szerkesztőségben dolgozott Lőrinczy Attila egy évig, pont ebben az évben, akit Pestről igazoltam, az újságíróiskolán találkoztunk össze, ő most dramaturg és drámaíró. Egyformán gondolkoztunk, úgy gondoltuk, hogy elegünk van az egészből. Utólag azt gondolhatnánk, hogy a Kádár-rendszer akkor majd egy ilyen szoftosabb megoldást kínált nekünk. Ez nem igaz, mert 1985-86-ban éppen a bekeményítésnek az időszaka jött el és ekkoriban jelentek meg az olyan tartalmú vagy című cikkek a Népszabadságban és a párt egyéb orgánumaiban, hogy nem babra megy a játék és hogy most az országban semmiféle szempontból nem beszélhetünk válságról, stb., stb. Közben mi pedig azt érzékeltük, hogy ez a továbbiakban tarthatatlan és elkezdtük azt írni, amit gondoltunk és az akkoriban szokatlan volt.

Nem volt félelem Önökben?

Dehogynem. Én akkor házasodtam, az első fiúgyermekem akkoriban született, és ’86 májusától nekem egészen ’87 elejéig volt mitől tartanom. Ezt akkor még talán annyira konkrétan nem érzékeltem, bár a sok-sok megkeresés, akkor amikor a III/III-asok megjelentek a szerkesztőségben és beszélgetést kezdeményeztek akkor amikor „sk” le kellett írnom egy bizottság előtt, ott helyben az egyetemi pártbizottságra fölcitálva, hogy miért is követtem el ezeket a bizonyos közléspolitikai hibákat, ilyen szövegekkel, hogy „Dlusztus elvtárs legyen olyan kedves írja le, hogy miért döntött úgy, hogy a Pozsgayról szóló tudósítás az első oldal jobb oldalán jelenik meg!”.

Na most ilyen hülye kérdésre nem lehet értelmes választ adni és ugyan ilyen módon minden cikkre föltették a kérdést és leírtam, hogy miért döntöttem úgy, hát ezek már ironikus válaszok voltak, természetesen. Akkoriban Németh Károly volt a Kádár János helyettese – még volt egy idő amikor főtitkárhelyettes is tevékenykedett az MSZMP KB-ban –, és Németh Károlynak az emberei jöttek arról az osztályról, ők foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A nevükre már nem emlékszem. Tehát volt mitől tartani és félni, főleg úgy, hogy ifjú házas voltam. És utóbb ez be is bizonyosodott, amikor kikértem a Történeti Hivataltól a papírjaimat és láttam, hogy intézkedéseket foganatosítottak, például le volt hallgatva a szüleim telefonja, le volt hallgatva a szerkesztőségi telefon és hát ki tudtam következtetni, hogy kik lehettek azok az emberek, akik a telefonon le nem hallgatható mondataimat visszaadták vagy kiprovokálták. Ezek az emberek ma is itt élnek, dolgoznak Szegeden, van közöttük képviselő is legalábbis a Városházán. Nevet nem mondok.

Mik voltak azok az okok, ami miatt folytatta?

Miért folytattam tovább? Hát ez egyértelmű. Én akkor is antikommunista voltam, meg most is az vagyok, tehát én 1956 szellemiségében, keresztény alapokon és a szovjet birodalom ellen voltam nevelve. Ezek nagyon okos alapvetések ahhoz, hogy valakiből férfi legyen. És hogy ha férfivá akar válni, akkor abban a pillanatban, amikor húszonévesen fölteszik neki a kérdést, hogy választhatsz a két út közül, akkor a jobbik utat kell választani.

1985-ben kint voltam éppen nászúton három hetet Nyugat-Európában, Bécsben a vasútállomáson már zokogtam, nem akartam hazajönni, de hát ugye ifjú házasok voltunk és úgy döntöttünk, hogy itthon folytatjuk az életünket. Hát szörnyű volt. Én utána két hétig nem tudtam fölkelni az ágyból és azt éreztem, hogy nincs tovább és szépen lassan rá kellett döbbennem arra, hogy van tovább és csinálni kell. Nem én változtattam meg természetesen a rendszert, de hát egy kicsike kis tégla, egy darab tégla azért az enyém.

Ha újra kezdhetné, megint ugyanígy csinálná?

Persze. Teljesen evidens, hogy így legalább van okom arra, hogy azt mondhassam, hogy volt vér a pucánkban, tehát mi, akik annak idején megtehettük, akkor azt megtettük. De bennünket nem bántottak, nem vittek be a rendőrségre, nem volt atrocitás, tehát tényleg volt ennek a puha diktatúrának egy kis bája. De voltak olyanok is persze, hogy a Sárkány nevezetű kocsmában – ami sajnos már nem él – odajöttek hozzánk a rendőrök és célzásokat tettek arra, hogy ők tudják, hogy milyen megbízásnak tesznek akkor eleget, amikor tőlem megkérdezik, hogy mi a fenét keresek ott este 11-kor, pedig elvileg jogomban állt. Meg az utcán megállítottak és mondták, hogy ez csak egy kis adatrögzítés, adategyeztetés.

Tehát kicsi nyomást gyakoroltak, de nem volt igazi. Hiszen akkor, amikor azt mondták itt az egyetemi pártbizottságon, hogy ez a srác ez értékes, mert írni tud, meg szerkeszteni is tud, az látható, hiszen ekkora nagy balhét tudott kavarni, tehát valamit csak tudhat, ne nyomjuk ki a szakmából. Bár volt olyan ezen az egyetemen, később miniszter lett, aki azt mondta, hogy a szakmából is ki kellene törölni ezt az embert. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy jobb lesz, hogy ha inkább a párthoz közelebb terelnek és így lettem a Délmagyarországnak a munkatársa. Átsegítettek az egyetemi pártbizottság és KISZ Bizottság tulajdonában lévő laptól az MSZMP Városi Bizottságának a lapjához, ami akkor is, meg előtte is, meg utána is még jó sokáig jóval liberálisabb szemléletű és igazán a literátus újságírásnak a hagyományait hordozó sajtótermék volt a többi vidéki napilaphoz képest.

Hogyan működött a rendszerkritika?

Az antikommunizmus az akkoriban a sorok között volt megírható. Tehát aki tudott írni, az aki értett a metaforák nyelvén, az meg tudta írni a magáét, és jól meg tudta üzenni mindkét oldalra, az olvasótáborának is, meg az ellenfeleinek is, akik mind a ketten jól értették, hogy miről van szó és az egyik úgy tett, mintha hogyha nem értette volna jól, a másik pedig a Kárász utcán öklöt rázva átintett, és közölte, hogy ez az, csak így tovább.

Tehát ez egy nagy nemzeti játék volt és ez mondjuk az újságírás szempontjából azért különleges, mert bennünket, ugye akik az 1980-as években lettünk újságírók, de már az 1970-es években tizenévesen írtunk (ugye nekem is már az 1970-es években megjelentek az írásaim, középiskolás koromban), minket megtanítottak a metaforikus nyelv használatára, nem véletlen, hogy én is költőként kezdtem, tehát az aki így kezdi, az többet tud az írásnak a tudományáról és mi azért másként és mívesebben írunk, mint azok, akik a demokráciának a gyermekei, hiszen itt azt írják, amit gondolnak, ami lehet, hogy nem is annyira teszi széppé az írásműveiket.

Az interjú 2002-ben készült.
Készítette a Belvedere Meridionale Alapítvány megbízásából Erhardt Ágoston.